Tényleg a romantikus műfajba tartozik Diana Gabaldon könyve?

Őszintén: Diana Gabaldon-ról egészen tavaly novemberig nem hallottam semmit. Aztán Ildikó megemlítette, hogy ki fogjuk adni és nem lenne-e valami borító ötletem, mert az eredeti helyett valami mást szeretnénk. Ekkor olvastam utána és csakis ekkor tűnt fel az is, hogy ennek a könyvnek bizony elég tisztes rajongótábora van. A története mondjuk nem dobott fel, a kíváncsiságomat azért felkeltette.

Decemberben, amikor kikerült a könyv a polcokra, akkor értettem meg, hogy kisebb mértékben mint külföldön ugyan, de azért itthon is voltak már olyanok akik ismerték és szerették. Sok olyan bejegyzést olvastam, amiben örömüket fejezik ki, hogy végre magyarul is kapható, aztán pedig egyre másra jöttek a pozitív kritikák is olyanoktól akik – akárcsak én - akkor hallottak róla először. Ennek hatására persze az én várólistámon is előbbre került.

A legtöbbször felmerült indok, amiért azt mondták, hogy felfigyeltek a könyvre a Skót–Felföld és a történelmi leírás volt. Engem sem egyik, sem másik nem szokott vonzani, nem kapom fel a fejem, ha ezek a témák szóba kerülnek.

Akad még valaki, aki nem ismeri a történetet? Azok kedvéért akik még nem találkoztak vele, röviden leírom: Claire és férje Frank a festői szépségű Skót-Felföldön vakációznak az újra egymásra találás fényében, hisz a II. Világháború még csak nem olyan rég fejeződött be, ők pedig más-más fronton voltak szolgálatban. Claire mint ápolónő, Frank mint (… nos ez nem derül ki igazán, de utalás van rá, hogy olyan helyekre járhatott sokat, ahol tanácsos volt halkan osonni és meghúzódni). Frank a családfáját kutatja, melybe Calire-t is igyekszik bevonni, nem túl sok sikerrel. A nő figyelmét inkább a gyógynövények keltik fel, és ez az aminek köszönheti azt a bizonyos időugrást is. A szerencsétlen kis növény, ami felkelti mohó érdeklődését pont olyan helyen bújt ki a földből, ami egy kapunak bizonyul a XVIII. és XX. századi világok – pontosabban 1945 és 1743 - között. A józan ész eleinte persze meg akarja győzni Calire-t hogy ez csakis egy filmforgatás vagy amolyan hagyományőrző előadás lehet, de előbb utóbb szembe kell néznie a valósággal… csapdába esett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a körülményekhez képest egész biztonságos helyre kerül, és hamarosan egy második férjet is betudhat magáénak. Jamie más: kedvesebbnek, műveltebbnek és konokabbnak tűnik, mint a többiek. A nő hamarosan saját bőrén is megtapasztalhatja hogy mennyire, és az is előfordulhat, hogy már nem vágyik vissza annyira a saját idejébe.

Ahogy az írónő elképzelte Jamie-t
A képen Gabriel Aubrey látható
"megphotoshopolva"

Azt hiszem Jamie és Claire fogalom lesz a magyar olvasók között is. Annyian leírták már, de most megteszem én is. Fantasztikusan ír Gabaldon, így érezhetjük a kettejük közti kapcsot egyre erősebbnek, a környezetet egyre elevenebbnek és a veszélyt egyre sürgetőbbnek. Tetszett Claire hozzáállása a dolgokhoz, hogy nem volt képes egyik pillanatról a másikra oly könnyedén továbblépni, hogy erős tudott maradni és igazán veszélyes helyzetekben (legtöbbször legalábbis) képes volt a fejét használni és nem buta p*#@ módjára sikoltozni. Jamie pedig… elnézve Gabaldon egyik oldalán a képet, amit megosztott, hogy megmutassa hogyan is képzelte el Jamiet, nincs több kérdésem. Érthető miért volt a lányok kedvence a kastélyban. Pedig én nem is szeretem a vörös hajú férfiakat! Az egyetlen rész, amikor csúnyákat gondoltam rá, az az ominózus fenekelős rész volt. De ahogy Claire-t Sassenach-nak hívja (ami a többiek szájából inkább káromlásnak tűnik) nagyon kedves. Ejtsd: Szászenáh – az első sz-t kissé megnyomva, jelentése: idegen, nem skót, többnyire az angolokra mondták.

Jack Randall pedig főgonoszként valami újat domborított. Sokféléről olvastam már és sok kitalált szadistát láttam már filmeken is, de azt hiszem ő az, aki mindent visz.

Egyébként meg kell valljam annak ellenére, hogy nem vagyok nagy skót rajongó, engem is elvarázsoltak a tájak, a szokások (a házak alapzatába feláldozott embereket már tényleg túlzásnak érzem…) és a skót emberekből áramló erő. Meg kell hagyni, hogy Nancy Baxter könyve (ha másra nem is, erre jó volt) legalább megalapozta, hogy magam elé képzelhessem egy kicsit a skótok hazáját.

A Castlerigg-i Kőkör -ehhez hasonlít a könyvbéli is,
csak az egy dombon van

Diana Gabaldon első könyve ez, ami nem hétköznapi úton került kiadásra, ez pedig jó hír azoknak, akik blogolással kívánják a felfedezésüket elősegíteni. Úgy adódott egyszer ugyanis, hogy Gabaldon egyszer feltette egy fórumra könyvének azt a részét, amikor Jenny (Jamie húga) arról mesél milyen érzés is várandósnak lenni. Nem akarta megmutatni senkinek, nem akarta kiadatni (még egyetlen ügynököt vagy kiadót sem keresett fel addig) csupán így egyszerűbbnek találta elmondani saját gondolatait, hogy Jenny-t hagyta beszélni maga helyett. Egy, a fórumon szintén jelelevő írónak tetszett a részlet és megkérte, hogy küldje át neki az egész könyvet, majd felajánlotta hogy összehozza az ügynökével aki segíthet neki kiadót találni. Így is lett, a többi pedig történelem

És hogy hány részes ez a sorozat?

Egyelőre még maga Gabaldon sem határozott ez ügyben, jelenleg a nyolcadikat írja és azt mondja nem biztos, hogy ez a vége. Lehet, hogy lesz egy kilencedik is, de azt már most meg tudja mondani, hogy Claire és Jamie története 1800-ban fog végződni.

Hogy mikorra készül el az egésszel?  Lássuk csak az eddigi részek kiadási idejét:

Outlander - Cross Stitch (U.K.) (1991) 

Az amerikaiak kedvéért kellett Outlanderre cserélni a címet, mert nekik nehezen érthető lett volna a Cross Stich – ami egyébként egy öltés minta. Ezzel próbálta Gabaldon kifejezni, hogy Claire innen-oda-onnan-ide kerül. Így jön ki az X öltés.  

Dragonfly in Amber (1992)

Voyager (1994)

Drums of Autumn (1997)

The Fiery Cross (2001)

A Breath of Snow and Ashes (2005)

An Echo in the Bone (2009) 

Mostanában kb. 4 év mire elkészül egy rész. Ennek függvényében pedig 2013-ban várható a „talán” utolsó rész.

The Exile: az Outlander
"képregény" változata

És most egy kicsit a regény műfajáról, mert nem egyszerű a dolog: maga Gabaldon is azt állítja a könyve nem számít pusztán romantikusnak, mert nem felel meg azon kritériumoknak, amikben jelenleg a romantikus regényeket író szerzők könyvei születnek. És bár elnyerte az RWA RITA (egy romantikus könyveknek járó díj) díjat, mégsem jelent semmit. Ezt egyébként nem romantikus műfajú könyvek is megnyerhetik, amikben van szerelmi vonal. A díj odaítélése után egyébként sok író érzett késztetést, hogy támadja a könyvet és az írónőt, hogy nem tetszését nyilvánítsa ki amiért EZ a könyv nyert. Hisz az Outlander nem felel meg bizonyos romantikai „normáknak”… nem csupán a főszereplők kapcsolatával foglalkozik, a nő idősebb a férfinál (szentségtörés), hogy nem találkoznak már a legelején, hogy nem egyértelmű az elejétől fogva, hogy Jamie a főhős, hogy egyes szám első személyben íródott (újabb szentségtörés) és ami Jamie-vel történt a végén (amit egyébként az írónő bevallása szerint a legnehezebb rész volt, amit megírt)… és a nem bebiztosított happy end. A második rész megjelenésekor emiatt fenyegető levelek tucatjait kapta, mert mégis, hogy KÉPZELI, hogy úgy végződik a második rész, ahogy … ráadásul a harmadikra még egy évet várni kellett.

Tehát, ahogy az írónő is látja: könyve nem sorolható csupán egyetlen műfajba, ezért nem is szeretné, ha csak egyféleképpen néznének rá vagy értékelnék. Maga a kiadója is bajban volt az elején. A jogok megvétele után 18 hónapig azon töprengtek melyik műfajba is sorolják a könyvet… végül maradtak a románcnál, amibe Gabaldon beleegyezett, csak annyit kért, hogy ne Fabio vagy női mellbedobós típusú borítót kapjon, és ha netán sikeres lesz a könyv, akkor tegyék át a Fiction szekcióba. Telt az idő, a könyv siker lett, Gabaldon pedig érvényesítette óhaját, és kivetette a románc kategóriából a könyvet. Így egyébként jobban fogadták az olvasók is és az eladási számok nőttek.

Zene ajánlatom azoknak, akik szeretnek hangulatnak megfelelő dallamokat hallgatni olvasás közben: Loreena McKennitt. Bár nem csak kelta zenét játszik, abszolút beleillik a képbe. Én azóta is szívesen hallgatom az énekesnőt.

Elnézést a hosszú posztért. Tudnék még további infókat írni, de most már tényleg nem foglalom itt a helyet tovább. Hagyok még érdekességeket majd a második részre is, ami ha minden jól megy, akkor ez év végén megjelenhet.

Nancy Baxter: Mindörökké Norma

Nem tudom mi van velem mostanában, de egyre inkább azt veszem észre, hogy a fantasy-ket kerülve most inkább a romantikus könyvek felé húz a szívem. Pedig nem vagyok az a chick-lit vagy romantika faló ember, most mégis valahogy jól esik ez nekem.

Igaz, véletlenül nyúltam erre a könyvre a könyvtárban, nem céltudatosan választottam, de a borító és a fülszöveg alapján a kezemben is hagytam.

Norma életére úgy tűnik már örökre rányomja bélyegét a középiskolai lét. Élete legemlékezetesebb éjszakája nem csak azért marad meg örökre a szívében mert akkor történt meg az a bizonyos nagy esemény, hanem azért is mert akkor lett végérvényesen az a lány, akit a „Jaj ne! Pont te?” kérdéssel illetnek. Innentől kezdve már nem is tud magára másképpen gondolni, csakis ezzel a jelzővel. Évekkel később, mikor Norma már felnőtt és házasságban él édesapja váratlanul súlyosan megbetegszi, még mielőtt meghalna elárulja Normának féltett titkát. Egy nagyobb vagyont sikerült félretennie nem törődöm édesanyja és felszínes nővérei elől, amit szeretne ha Norma használna fel és menekülne el a savanyú élettől. Norma egy, az apjától kapott kis plüss lunda madár segítségével kiválasztja Észak-Skócia egy kis szigetét (Orkney-szigetek) és útra kel. Előbb azmég megáll Londonban ahol új ruhatárra, frizurára  és egy kicsivel több önbizalomra is szert tesz. A szigeten aztán megváltozik az élete, és a gondolkodása is. Már az első nap megismerkedik azzal a férfival (Brian-nel) aki örökre bevési magát a szívébe. Norma csak pár napra tervezte a látogatást, egyszer csak mégis azon kapja magát, hogy már a letelepedését tervezgeti…

Azon kívül, hogy megtudtam a puffin-t magyarul lundának kell hívni (érdekes, hogy előbb ismertem ennek a madárnak az angol nevét mint a magyart) egy varázslatos szigettel ismerkedhettem meg és ezt köszönöm az írónőnek. És bár Norma annyira nem nyűgözött le (szinte állandósuló alkoholizálása már kifejezetten irritált), mégis ellazulva olvastam a szigetlakókról és a rengeteg látnivalóról. Olvasás közben letelepedtem szépen a számítógép mellé és egymás után gugliztam a nevezetességeket és lestem meg a képeiket. Az pedig nem kérdéses, hogy a lundákat én is nagyon szívesen meglesném költés idején. Az írónő stílusában sincs semmi különös, vagy emlékezetre méltó, egyszerűen csak kikapcsol.

Skara Brae - ahol Norma többször is

eltöltötte az éjszakát

Fordítási hibák azért szépen akadnak benne. Például nem tudom, hogy a napéjegyenlőség mióta történik decemberben, ráadásul ezt többször is kihangsúlyozta… Brian dédnagymamáját simán nagymamaként tűntetik fel, aminek hála eleinte nem is nagyon értettem, hogy most akkor ki kinek a kicsodája, de aztán levezettem magamban szerencsétlen családfáját és szépen helyre tettem magamban.

Komolyan mondom csakis a leírások miatt kap ilyen sokat, 7 csillagot.

"Írók óvakodjatok a bloggerektől!" - ahogy ezt egy amerikai író látja

Ahogy arról már a Moly-on is említést tettem, felháborodás lázában ég az amerikai könyves blogger társadalom. 

Egy Sylvia Massara nevű író jól megmondta a véleményét a honlapján és egyáltalán nem kímélte a bloggereket. 

Azért is volt számomra érdekes ez a bejegyzés, mert mostanában itthon is egyre többször akadok olyan posztba, amiben kifogásolják a bloggerek értékelését vagy éppen a nem tetszésének miértjét. Azt hiszem az eddigi legmegdöbbentőbb levelet Pöfivonat kapta, akit egyenes le "szívteleneztek" csak azért mert azt merte mondani egy könyvről, hogy csalódás volt számára. Pont neki mondták ezt, aki mindig igyekszik óvatosan fogalmazni és kíméletesen nem tetszést nyilvánítani. Nincs gondom azzal, ha valaki nem ért egyet azzal amit írtam a könyvről, de meg lehet beszélni anélkül hogy személyeskednénk vagy sértegetnénk a másikat. 

Sylvia Massara egyébként szabadúszó, ha lehet ezt egyáltalán írókra mondani. Saját vállalkozásban adta ki könyveit. Az előtörténete az az eseményeknek, hogy jó pár blogos kereste meg azzal a kéréssel, hogy küldje el nekik könyvét és ők értékelik majd azt. Voltak nem tetszetős vélemények is közte, és ez volt az ami annyira megsebezte a hölgy lelkivilágát. 

Íme a bejegyzésének fordítása. FIGYELEM! Ezek a sorok NEM az én véleményemet tükrözik, hanem Sylvia Massara-ét. 

"Ma egy roppant kényes témában szeretnék felszólalni: a képzetlen kritikusokról.

Írókként egyszerre kell lenyelnünk a rosszat és a jót. Képtelenség arra számítani, hogy minden egyes alkalommal amint újabb könyvel állunk elő, kiváló kritikát kapjunk. 

Ezt történt velem nem rég. Kaptam pár hitványnak nevezhető értékelést, melynek okán egy ideig szörnyen éreztem magam. Aztán rákerestem pár bestseller író kritikáira és rá kellett döbbennem, hogy ők is kaptak bizony pár rossz recenziót. Ezek az írók, akik ma már milliószámra adják el könyveiket tömegével kapták a lehúzó értékeléseket – de a jó kritikák messze túlszárnyalták a rosszakat. Szerencsére nálam is ez volt a helyzet. Akkor mégis miért hagytam hogy ennyire megviseljenek ezek a kritikák?

Nos, azok kedvéért, akik most kapcsolódnak a témába elárulom, hogy ezek nem hivatásos kritikusok voltak. Semmi objektivitás nem volt a mondanivalójukban. A posztjaikat igen szubjektívnek, némelyüket egyenesen rosszindulatúnak találtam. Nos, egyáltalán nem várom el, hogy mindenkinek tetszenek a könyveim, de ami igazán kiborít az az, amikor amatőr kritikusok használnak olyan kifejezéseket, mint a „kiszámítható” és „lapos” de nem pontosítják, hogy mire is értik. Nem hoznak fel konkrét példákat, hogy mit is értenek ezalatt.

Tehát mit is értenek ezalatt? A ti tippetek is van olyan jó mint az enyém.  Példának okáért mégis hogy lehetne egy romantikus regény nem kiszámítható? A fiú találkozik a lánnyal, adott valamilyen akadály ami közéjük áll, aztán összejönnek végül pedig boldogan élnek amíg meg nem halnak. Hát persze, hogy kiszámítható!  Erről szólnak a romantikus történetek. Vagy, elvárnák ezek a kritikusok, hogy tegyünk el valakit közben láb alól, hogy ne legyen kiszámítható? Amennyiben erről van szó menjenek és olvassanak thrillert vagy kerüljék a romantikus regényeket.

Ez az amiért óvom az írókat, hogy vigyázzanak az ilyen kritikusokkal. Ha felajánlanád a könyved, hogy írjanak róla recenziót, előtte szánj rá egy kis időt és nézz utána az illetőnek. Olvass bele korábbi kritikáiba. Nézd meg, hogy lehúzott-e már valakit. Bizonyosodj meg róla, hogy kritikáit tényekkel támasztja alá és objektíven véleményez. Én a keményebbik módon tanultam meg a leckét, mert nem folytattam kutatómunkát, ahogy azt kellett volna.

Az ilyen blogok szerzői gyakorta olyan emberek, akik egész életükben nem írtak semmit, kivéve talán a bevásárló listát. Legtöbbjük pedig olyan lelkes olvasó, aki azt képzeli magáról, hogy elég tudással rendelkezik ahhoz, hogy megkritizálja mások munkáját. Ezért aztán nagyon szomorú, hogy azzal a szeméttel, amit írnak megrondítják a kis költségvetésű sajtókampányok és a független írók imázsát. 

Ezt üzenem hát nekik: ha képtelen vagy objektív kritikát írni és alátámasztani azt amit állítasz, akkor ne írj inkább semmit. És ha legközelebb olyan kifejezéseket használsz, mint a „kiszámítható” és „lapos” próbáld meg pontosítani, hogy mit is értesz alatta – már ha képes vagy írni róla.  Kérlek tartsd szem előtt, hogy az írók nagyon keményen dolgoznak ebben az iparban és legkevésbé sincs szükségük egy szubjektív kritikákat író nagyokosra, aki képtelen bármi másra.

Most pedig Stephen King egy idézetével búcsúzom el kedves író társaimtól. Nem is olyan rég idézte nekem valaki és tényleg segített.: Képtelenség olyan könyvet írni, hogy mindenki örömét lelje benne, ezért aztán a saját örömödre írj. Köszönöm Mr. King. És kívánom az összes keményen dolgozó írónak, aki most a blogomat olvassa, hogy egy szép nap együtt nevethessünk a zsíros csekkel a kezünkben, amit az amatőr kritikusok finnyázásai ellenére sikerült kiérdemelnünk.

Amennyiben kritikus vagy és úgy érzed, hogy igazságtalanul bíráltalak, kérlek hidd el nekem, hogy nem ez volt a szándékom. Nagyon sok csodálatos és objektív blogos létezik és minden tiszteletem az övék.

Megjegyzés: minden kommentet töröltem ebből a posztból. Sajnálatos módon néhány hozzászólás olyan embereknek lett címezve, akiknek semmi közük sincs az aktuális bejegyzéshez. Mások zaklatását nem toleráljuk az AHA-nál."

Forrás: http://www.authors-helping-authors.com/2011/02/authors-beware-of-unprofessional.html

Ami meg az eredeti bejegyzését illeti kiderült, hogy nem is annyira eredeti... ugyanis kis keresgélés után ráakadtam egy blogra ahol bemásolták az eredeti értekezését az első 119 kommenttel egyetemben: http://www.bookloversinc.com/2011/01/this-is-original-transcript-of-authors.html

Az eredeti bejegyzés vége ez volt: "A hozzászólásokat szívesen veszem. Azokat a bloggereket akik úgy érzik, hogy méltatlanul krtizáltam Isten hozta a klubban! Most legalább már tudjátok hogy érezzük magunkat mi keményen dolgozó írók :-)"

Igyekeztem legjobb tudásom szerint fordítani, de nem lett tökéletes, mert nem akartam annyit ülni rajta... ezért elnézést kérek. 

És, hogy mi az én véleményem?

Mint könyvesblogger (és muszáj most kiemelnem, hogy nem kiadói munkatársként írom e sorokat) az, hogy ez a nő kissé össze van zavarodva. Az elején még ő maga elismeri, hogy nem tetszhet minden mindenkinek majd szépen belebonyolódik ebbe a "nem hivatásos értsd: amatőr" kritikus témába és állandóan a szubjektivitáson lovagol... Azt egy pillanatig sem gondolja végig, hogy az olvasói is javarészt szubjektíven fognak az ő könyveihez állni, és abban a pillanatban amikor elmondják másoknak a véleményüket az ő könyvéről egyáltalán nem az objektivitással fognak foglalkozni. A blogok is ezen alapulnak, nem sokban különböznek a szóbeli ajánlásoktól, csak itt sokkal több emberhez juthatnak el a gondolataink. 

Bár abban azért egyetértek vele, hogy a nem tetszett megfogalmazások lehetnének sokszor pontosabbak, hogy mi is az ami nem tetszett, de az összes többi levezetése úgy dülöngél ahogy van. 

Szívesen megkérdezném tőle, hogy a kiadókat is - akiknek munkatársai valószínűleg nem írtak még a bevásárlólistán kívül "semmit" - ilyen amatőr társaságnak tartja-e? Ugyanis ők azok, akik eldöntik, hogy megveszik-e az ő műveiket vagy sem. Csodálkozom, hogy nekik még nem szólt be, hogy miért nem vették meg még egyik könyvét sem... 

Tanulság? Számomra egyelőre az, hogy ahol könyvek jelennek meg és ahol bloggerek vannak mindig lesznek ilyen kis összezörrenések, nem magyar tulajdonság ez, máris világméreteket ölt. Vagy az egyiknek vagy a másiknak mindig fájni fog valami. Nem is gondolom úgy, hogy ez a közeljövőben másképp lesz, de az lenne az én tiszteletteljes kérésem, hogy mindezt kulturáltan beszéljük meg! 

Mi a ti véleményetek?

Kiegészítés: közben rátaláltam még egy kis előéletre. Ezen a blogon: http://thebookbinge.com/2010/11/review-other-boyfriend-by-sylvia.html írták az egyik - az írónő részére - fájdalmas bejegyzést. A kommentelők között van egy Anonymus nevű hozzászóló is, aki hivatásos kritikusnak adta ki magát, és csak úgy áradozott a könyvről. Az egyik válaszban ezt írta magából kikelve: "Tán egy nap írók erről egy értekezést aminek ezt a címet adom: Az Isten irgalmazzon minket az amatőr kritikusoktól! Hm. Jaj bocsánat, csak nem szaroztam le a kis blogodat? Milyen kár..." Nos, arra már a többi kommentelő is rájött, hogy ki az az Anonymus... azt hiszem ezek után nem nehéz.

Sóvári Mónika: Szerelmem, Sanghaj

Pöfivonat (Christina) ajánlására vettem ki a könyvet, bár az is igaz, hogy égi jel is részt vett az akcióban, mert a könyvtár frissen visszahozott könyvei közül ez mosolygott rám legelsőként. Első reakcióm az Igen! Erre hívta fel a figyelmem Christi, a másik meg az hogy Ez tényleg ilyen vékonyka? Össz-vissz 173 oldal. Jellegzetes karcsúsága mellett igen feltűnő borító is jellemzi, amely nagyon szép piros és ráadásul ajtónyitó van rajta, amiket én is szeretek fényképezni utazásaim alkalmával. Kérdés nem volt, hogy ki is veszem, így hát hazavittem.

A történet valós eseményeken alapszik, bár nem minden úgy zajlott le a való életben, ahogy az itt írva vagyon (ezt az írónő blogjáról tudom) mert a vége teljesen máshogy alakult. De erről kicsit később.

Sóvári Mónika (a szerző) nagy lépést tesz meg: évekre elköltözik Sanghaj-ba a férjével és a két gyermekével. Mónika nem vonja keblére azonnal a várost, sőt eleinte igen idegenül viseltetnek egymással, de hamarosan megismerik a másik szépségét és innentől tartós szerelem bontakozik ki belőle. Igen furcsa, elborzasztó, meghökkentő és sokszor nagyon mulattató egy nyugati ember szemén keresztül ott az élet (milyen furcsa, hogy mi ott tehetős nyugatnak számítunk, míg mi itt a rongyos kelet vagyunk). Kóstolót kapunk a kínai gondolkodásmódból, a mindennapi viselkedésekből és különleges eseményekből/ünnepekből egyaránt. De nem csak a kínaiakat ismerhetjük meg itt, hanem az ott élő más nyugatiakat is és viszonyulásukat a város életéhez. A város- és emberkép leírása mellett azonban bölcseleteket is kapunk Mónika édesapja közvetítésében, amik kifejezetten feldobják az egész könyvet. Nem mintha alapjába véve nem lenne egy fantasztikus útleírás, de ezekkel a szösszenetekkel együtt már egy igazi lelki utazás mind kelet és nyugat oldalán. Nem csak arra ébreszt rá minket, hogy mennyire más ott az élet és a mindennapi gondok, hanem azt is megértjük, hogy amit addigi mindennapjaink során természetesnek vettünk hamar gondot okozhatnak nekünk, amint nem részesülünk kegyeikben.

Miután a könyv végére értem, kissé csalódott voltam. Nem a tartalom miatt, hanem az utazás rövidsége miatt. Olyan hamar eltelt az az idő amíg Mónikáék Kínában voltak, és én még sok minden szívesen olvastam volna róluk. Bánatomat enyhítette kissé a már korábban említett blog, és annak olvasgatása. Itt megtudtam például, hogy Mónikáék a könyv kiadásának idején még mindig Sanghajban éltek, hogy kik azok az előember nagyik, hogy a Feng Shui-t valójában föng svéj-nek kell ejteni, hogy a kertész valószínűleg egy megfigyelő ügynök és hogy a borítón látható ajtónyitót a szerző jó barátja Koczka Judit készítette és a Jade Buddha Templom főbejáratának kapuját díszíti. De még többet megtudhattam a Holdünnepről és a holland Vilmáról is (aki valójában Irma – hej! az a jó kis Flinstone család J). Nem csak a plusz információk miatt tartom fantasztikusnak a blogot – és ezúton szeretném megköszönni annak a bizonyos Miklósnak, hogy rávette Mónikát az írására – hanem azért is, mert nagyon sok szép fényképeket is kapunk. A hivatalos oldal címe, ahol a blog is található: http://szerelmemsanghaj.hu/#/fooldal

Egyéni meglátásom: ahogy olvastam a igen csak mélázásra ösztönző gondolatokat valamiért a Szex és New York jutott eszembe, amit eleinte nem értettem. Aztán rájöttem: bár Mónika sokkal okosabb, eredetibb és kedvesebb mint Carrie, mégis mindketten újságírók és olyan szemmel is nézik időnként az eseményeket. Hamar végiggondolják a történtek miértjét vagy annak lehetséges okait, majd megosztják azokat az olvasóikkal. Ezek után már csak egy lépés volt tovább képzelnem, hogy ezt a könyvet is felfedezi magának Hollywood és ebből is sorozatot fognak csinálni… de jó lenne! Ébresztő! Bilibe lóg a kezed! Tudom … de akkor is eszméletlenül jó lenne!

Ha valakit érdekel egy hosszabb beszélgetés az írónővel, akkor nézze meg az RTL klubnak ezt az adását, ami nem árul el sokkal többet a könyvnél, de arra mindenképpen kiváló, hogy ha valaki még nem olvasta, akkor felkeltse vele az  érdeklődését.
http://www.rtlklub.hu/most/11339_portre_hogyan_dontenenek_ha_egyik_naprol_a_masikra_lehetoseg (A felvétel megtekintéséhez egy rövid és ingyenes regisztráció után kerülhet sor.)

Azon kívül, hogy nagyon szimpatikus volt Mónika édesapja, erős lett a meggyőződésem, hogy ha egyszer alkalmam nyílik elutazni Sanghaj-ba, egy percig sem fogok tétovázni.

Köszönöm még egyszer Christának és Sóvári Mónikának ezt a fantasztikus élményt!

Ui: amíg nagyban írtam ezt a recenziót Kőhalmi Zoltán mesélte el a Cool tv-n (immár százezredik ismétlésben) a pekingi kalandjait és a kínai emberekkel átélt élményeit. Mi ez ha nem megint egy újabb égi jel? 

Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje

A külföldi megjelenés idején elsősorban a borító miatt figyeltem fel rá és csak azután olvastam el a fülszöveget. Zombik! Na ne! A helyzet az, hogy nem igazán dob fel a téma. Ráadásul a leírás alapján igen erős a Falu utóérzetem támadt: elzárt falu, nem léphetnek az emberek az erdőbe, állandó őrség vigyázz a falulakók álmára stb… Minekután azonban úton útfélen az arcomba tolta magát a borító az interneten úgy döntöttem majd adok neki egy esélyt valamikor. Aztán Amadea blogján meglepődve ismertem fel az írónő nevét, és miután beleolvastam a posztjába egyértelművé vált, hogy itthon is megjelent. Szép csöndben, feltűnésmentesen, az én érzékszerveim útjából gondosan kitérve. Innen már csak pár hónap kellett és nekem is lett végül egy példányom belőle, aminek már nem kellett sorszámot tépnie és hamar terítékre került.

A történet alapja a fülszöveg elolvasása után elég hamar egyértelművé válik, de azért most kicsit mélyebben belemegyek a történtekbe: Egy világméretű járványnak köszönhetően az emberiség nagy része vagy zombi táplálék lett vagy átalakult zombivá, akik a zombi táplálékokat eszik… ha el tudják kapni őket. Ugyanis az a kis település ami eddig még ellen tudott állni az állandó zombi támadásoknak egy igen erős és hosszú kerítést vont a maga kis területe köré. Persze ez azért még nem jelent teljes védelmet, hisz azok a balgák akik túl közel mennek a kerítéshez hamar szaftos vacsiként végezhetik a zombik karmai között. Így járt régen főhősnőnk apja és most Mary édesanyja is. Nem hal bele a sérülésébe de a harapásnak hála hamar átalakul ő is, ezért hát kiteszik az erdőbe és sorsára engedik. Mary bátyját Jed-et nagyon megviseli a dolog és Mary-t hibáztatja. Ennek köszönhetően rá sem bír nézni a lányra. Ki is adja az útját, innentől pedig Marynek nincs más választása mint hogy a falu vezetőihez, a Nővérekhez csatlakozzon és az Úrnak szentelje egész hátralévő életét. Hamarosan azonban két látogató is felkavarja a kolostor mindennapjait, Mary pedig már nem képes belenyugodni a sorsába. Ezekután megszólal a rettegett sziréna, a zombik beszabadultak a faluba menekülni kell és jelenleg nincs más menekülési út, mint az ismeretlenbe vezető kerítésfolyosó, ami mindig is tiltott övezetnek számított… senki sem tudja hová vezet, hogy vajon biztonságos-e, de Marynek és a többi falun kívül rekedt embernek ez az egyetlen megmaradt esélye…

Rendben, először is kijelenthetem, hogy az M. Night Shyamalan féle Faluhoz nincs sok köze a történetnek. Hál’ Istennek! Sokakkal ellentétben nekem tetszett az a film, nagyon elgondolkodtató és hatásos végű, ezért borzasztó keserű szájíz maradt volna a számban, ha ez a könyv annak a történetét próbálja feldolgozni valamilyen formában. A tisztáson rekedt emberek és az erdőbe való belépés tilalmán kívül nincs más közös vonal. Itt vége szakad.

A történet agyon izgalmas és sokszor begyorsulnak az események. Olykor akkora volt már a feszültség, hogy a Jaj, ne már! felkiáltás kíséretében nem bírtam már a tűpárnát a seg… fenekem alatt és átugrottam pár bekezdést, hogy megtudjam megmenekülnek-e vagy sem! Utólag persze visszaolvastam hogy lemaradtam-e valami fontos információról, ekkorra már persze higgadtabban tettem mindezt. J Azzal együtt, hogy az izgalom faktor az egekben volt sokszor azért a vége felé már idegesített a sok „kövessük el ugyanazt a hibát” még egyszer dolog….

A másik ami (vagy inkább aki) az őrületbe kergetett az maga Mary volt. Olvastam valaki más értékelésében, hogy számára Jed volt a „fő-ántipátikus” ember, de számomra Mary vitte a pálmát. Mary akinek álma miatt többen is meghaltak. Mary aki csak saját magával törődik, és addig nem érti meg a másikat, amíg maga is nem kerül hasonló helyzetbe. Néha úgy éreztem, hogy pont annyi empátia szorult belé, mint egy muslincába. És pont olyan idegesítő is volt akkor mint szárnyas barátunk, a túlérett gyümölcsök idején. A legnagyobb hülyeséget a könyv végén követi el, ekkor már szinte gratuláltam neki, hogy alul tudta még múlni önmagát. SPOILER: ...miután ő maga rájön, hogy ha sarat ken magára nem tudják kiszagolni a zombik, van olyan okos, hogy a kitörésnél sem magát sem a bátyját nem keni be, hogy valamivel több esélyük legyen a túlélésre, és biztos, ami biztos a többieknek sem szól... SPOILER vége. 

Ami roppantul bosszantott még az a vége. Kérdések tucatjai száguldanak a fejünkben, de választ persze egyet sem kapunk. Sőt! Az írónő a végére keményít be igazán, mert az útitársak egy részének sorsa homályban marad. Aki pedig a második rész megjelenésére vár, hogy válaszokat kapjon kissé csalódni fog. Ugyanis az nem egészen ugyanezekkel a szereplőkkel folytatódik. Sok év telt el addigra és a főhős az egyik mostani főszereplő lánya lesz. (Nem árulom el hogy kié J) Azonban nem bírtam ki és utána olvastam az interneten, hogy kapunk-e válaszokat a második részben. És bár a kíváncsiságomat kielégítettem, mégis szomorú lettem. Mert igen, akiről nem tudtuk biztosan, hogy meghalt-e, valóban odaveszett. Másik amit nem értettem benne: nagyon nagyon régóta ott vannak a faluban. Elvileg a zombiknak már nem is nagyon van mit enniük, mégis rengetegen vannak és sosem fogynak el. Na meg aztán ott van az a rész, ahol annyian nyomulnak az ajtónak, hogy betörik azt... a kerítésnél ezt miért nem így csinálták? Nekem ez nagyon erősen sántított. 

Mindent egybevetve klassz kis könyv. Élveztem, de a zombik továbbra sem lesznek a szívem csücske. Kár, hogy Mary ennyire rányomta nálam a bélyegét (bár inkább én nyomkodnám az ő fejére) ez zavarta az összhatást, de betudom annak, hogy az írónő ennyire zseniális, és készakarva mutatta be a lányt ilyennek.

14 éves kortól ajánlanám, nincsenek benne annyira durva vagy véres jelenetek. 

Tetszik majd azoknak is, akik odavannak élőhalott barátainkért, mert az üres tekintet itt is kísérti az embert, csattognak azok a fogak és nyúlkálnak ám azok a kezek. 

Néhány szó a borítóról, bár nálam az angol vitte eddig a pálmát, azt hiszem a magyar átveszi a helyét. Az amerikai borítón lévő lány (a fekete hajú) nekem nem szimpatikus. Szerintem ez a baj. És tetszik még az itthoni kiadásban, hogy bár puhakötésű, mégis van benne kihajtható fülrész, ami még több információval lát el minket. 

Kate Morton: Felszáll a köd

Miután oly sokan dicsérték a könyvet és áradoztak a befejezésről, magam is úgy határoztam, hogy elolvasom. 

Grace 98 évesen egy idősek otthonában tengeti napjait. Egy nap levelet kap egy hollywoodi rendezőtől, aki megkéri, hogy nézze meg következő filmjének díszleteit, mivel tudomására jutott, hogy évekig szolgált abban a házban, melynek szobáit próbálták rekonstruálni. Egy 1926-ban rendezett estély lesz a fő téma, melynek csúcspontja nem a pezsgők durrogtatása, vagy a csillámló tűzijáték volt, hanem egy híres költő halála, melynek két szemtanúja is volt. A két híres Hartford lány is végignézte az egészet: Hannah az elegáns, előkelő és okos férjes asszony, és Emmeline a bohó, életvidám parti királynő. Az egész vendégkört sokkolja a dolog, és hetekig cikkeznek az újságok a szörnyű eseményről. Senki sem tudja azonban mi vezetett a férfi tettéhez, miért vetett véget az életének. A két szemtanú pedig hallgat, még egymással sem beszélnek. Az egyetlen ember, aki még szólhatna az Grace. Már csak ő van életben, mégsem beszél, senkinek nem mondja el azt, amit tud. Bár évtizedek óta nem áll már a család szolgálatában, a családhoz való hűsége továbbra is hallgatásra bírja. De mégis úgy érzi, hogy legalább egy valakinek meg kell tudnia. Nem távozhat el úgy ebből a világból, hogy öntené ki a szívét legalább egy valakinek…

Két idősík: 1999 és a’10-es ’20-as évek. Grace szemén lehetünk tanúi az emberek és a társadalom változásának, hogy milyen hatással volt rájuk a háború, és annak befejezése.

Kate Mortonnak első könyve ez. Egyáltalán nem érződik rajta, sőt olyan mintha már több tucatot megírt volna. És a kifejezések is annyira simogatóak sokszor, hogy öröm volt a sorokat olvasni. A karakterek kivételesen elevenre sikerültek, főleg Hannah és Grace. És nem egy síkúak a szereplők. Ez is roppantul tetszett benne. Sokkal szimpatikusabb volt nekem a 98 éves Grace, mint a fiatal.  De Hannah is egyre szimpatikusabb lett az idő előrehaladtával. De nem csak fejlődésüket kísérhetjük figyelemmel, hanem Grace fáradékonyságát is. Ahogy közeledünk a történet vége felé, ő is egyre fáradtabb és kimerültebb lesz és mindezt nem azzal, hozzák tudomásunkra, hogy Grace erről panaszkodna. A hangulata változik meg, a gondolatai lesznek egyre csapongóbbak… mesteri írás, komolyan mondom.

A vége pedig valóban megrázó, bár meg kell vallanom, annyira nem volt nagy meglepetés számomra. Hasonló végre számítottam (SPOILER: csak én a Emmelinera tippeltem SPOILER vége) mégis az az utolsó levél szíven ütött. Ha az nincs, akkor számomra nem lett volna „katarzis”, de ezzel a lépéssel még másnap is ezen gondolkodtam: mennyi apró dolog vezethet egy katasztrófához, amire abban a pillanatban még nem is gondoltunk volna.

Angol címből kettő is van, de az „igazi”, eredeti ausztrál kiadás címe a The Shifting Fog volt, amit a brit olvasók számára változtattak meg The House at Riverton-ra, mondván, hogy a köd szóról az angoloknak kellemetlen dolgok jutnak eszükbe. Mára már egyedül Britanniában 500 000 példányt adtak el, közvetlen a megjelenése után a sikerlisták élére került. A legnagyobb lendületet az angoloknál oly népszerű Richard and Judy műsorának köszönhette. És bár az írónő azelőtt nem járt Angliában, mégis fantasztikus leírásokat adott a környezetről és az akkori időkről.

Az egész hangulata kísértetiesen emlékeztetett a Vágy és vezeklés című könyvre, amit meg is erősített bennem az írónő vallomása, melyet a könyv befejezése után olvastam: nagyon nagy hatással volt rá Ian McEwan könyve és a mai napig az egyik kedvenc regénye.

Minden pozitívuma ellenére maradt egy kis rossz szájízem. Néhány dolgot oly annyira hosszadalmasan ír le, hogy voltak sorok, amiket nemes egyszerűséggel átugrottam, mert türelmemet veszítettem, a történet haladását sietettem. De ilyen nem sok akadt, alig pár.

Nagyon tetszik nekem a magyar kiadás, bár a borítón fekete hajú a lány, Hannah valójában pedig szőke volt. 

3. nap Kanadában - Toronto

3. nap

Korai kelés, néhány útbaigazítás, jó tanács, valamint némi metró pénz biztosítása után útnak indultunk. Kaptunk egy GPS-t is kölcsönbe, hogy oda- és hazataláljunk. Igen kiterjedt autópálya-hálózat van a környéken. Egyik idetart a másik oda, egybeolvadnak, aztán megint különválnak és folytatják külön útjaikat. Felhívták arra is a figyelmünket, hogy tartsuk be a sebességkorlátozást, mert itt komoly pénzbírságokat szabnak ki érte, bár úgy 10%-kal még menjünk bátran többel, azért nem szólnak. Csak kövessük a többi autóst nyugodtan, mert ott a legtöbb ember betartja a korlátozásokat. Elindulunk, hátizsákok megpakolva, fényképezőgép a hátsó ülésen, GPS élesítve az útikönyv az ölemben. Szemünk gyakran téved a kilométerórára, hogy frankók legyünk. A mutató hajszálpontosan a megengedett értéken áll, mégis sorban előznek minket. Nem értjük, majd megnézzük a GPS-t is, és így már megvilágosodottak vagyunk! A kilométeróra csal vagy 15 km/órát. Bátrabban nyomja párom a gázpedált, és valóban alig kell előzgetni, majdnem mindenki ugyanazzal a tempóval megy. Még a kamionok is! Ezen kissé meglepődünk, de mint később megtudtuk nekik is szabad gyorsan menni. A megengedett autópálya sebesség egyébként 100 km/óra. Kevesebb mint nálunk, pedig nagyobbak a távolságok. Elmegyünk tankolni is. A helyi legendák a tengerentúli benzinárakról igaznak bizonyulnak. Fele az itthoninak. Ráadásul ebbe az autóba a legolcsóbbat tankolhatjuk, ami 97 cent (Ekkor a kanadai dollár 180 Ft volt). (Lelkünkre kötötték, hogy ne akarjunk drágábbat venni, mert annak a kocsinak nem kell). És itt is literben mérnek mint nálunk otthon. Egyébként mértékegységileg Kanada igen változatos. Km/órában mérik a sebességet, literben a folyadékot, de fontban mérik a súlyt és négyzetlábban a területet. 

Hamarosan elértük Yorkdale-t, Toronto egyik külső területén lévő bevásárlóközpontot. Réka azt tanácsolta hagyjuk ott az autót, mert a belvárossal ellentétben ingyenes a parkolás, és menjünk metróval tovább, mert azzal szinte mindenhova eljutunk városon belül.  Leparkolunk és megkeressük a metró állomást, ami tényleg nincs messze. Veszünk még pár metró érmét (itt nem jegy van, hanem olyan régi 1Ft-os nagyságú pénzérmékkel enged be minket a kapu. Ezt meg külön az ablaknál kell megvenni, vagy egy automatánál). 

Museum állomás

Egyszer azt mesélte nekem valaki itthon, hogy az ismerőse nagyon leszólta a torontoi metró tisztaságát, mert annyira mocskos volt. Én nem tudom mikor lehetett az, de én még ilyen tiszta metrót nem nagyon láttam. (Mondjuk mi csak a sárga vonalon közlekedtünk). Nálam az itthoni metró vezeti a listát a - finoman szólva - nem túl tiszta kategóriában. Amíg utaztunk állomásról állomásra egy tisztítókocsival felszerelt takarító is utazott velünk. Egy megállót ment összesen, és amint leszállt egyből takarítani kezdett. Na most, tegye fel a kezét az, aki itthon látott már ilyet! Az egyik legérdekesebb megálló a Musem volt, ahol minden pillért más és más alakkal díszítettek. Ezt persze le kellett fényképeznem. 

Hosszabb utazás után elérünk a Union Station-höz, ami kb. a mi Keleti vagy Nyugati Pályaudvarunknak felel meg csak sokkal tisztább. Itt kellett leszállnunk a CN Towerhez. Haladunk a  többi utassal kifelé, megyünk felfelé a lépcsőn az utcaszintre és tátva marad a szánk. A belváros hatalmas felhőkarcolói tornyosulnak fölénk. Egy látvány, amit sosem fogok elfelejteni. Az a rengeteg kék és zöld színű üveg, ami szikrázva veri vissza a fényt és tükrözi a többi épületet. Olyan picinek érzi magát mellette az ember.

Várostérképpel felruháztak minket ugyan, de az nagyon nagy. Nem rágódunk sokáig miatta, ugyanis akárcsak itt, ott is rengeteg vállalkozás próbálja magára hívni a turisták figyelmét. Egyiküktől ingyenes belváros térképet is kapunk. Ezen hamar kiszúrjuk a tornyot, nincs is messze. Ahogy haladunk tovább, hamar meg is látjuk a házak között, nem olyan kicsi, hogy el tudjon bújni. Szemünket a célon tartva haladunk előre. Azért közben elámulunk a rengeteg taxin és azon, hogy mennyi turbános indiai vezeti. Benézünk még pár szuvenír boltba is, de nagyon drágák így nem veszünk ott semmit.

Megérkezünk a torony lábához. Még kisebbnek érezzük magunkat. Ha elég sokáig nézzük ahogy úsznak a felhők a torony felett akkor egyszerűen megszédülünk. Olyan érzés, mintha ránk akarna dőlni az egész. Sok turista kattogtatja fényképező gépét, mi is csatlakozunk hozzájuk. Utána beállunk a sorba, közben pedig az ártáblázatot tanulmányozzuk. Többféle csomagot meg lehet venni, mi persze a teljes csomagot választjuk. Mindent látni akarunk. Jegyünk belépésre jogosít a legfelső kilátóba, az alsóbb kilátóba, az üveg padló szintre, a torony készítését bemutató moziba és az élmény moziba. (Utóbbiról csak sejtjük mi is lehet valójában).

Megyünk a többi turista után egészen az első ellenőrző ponting. Itt nem csak a jegyeinket nézik meg, de valamilyen kabinba is beállítják az embereket és sűrített levegővel átfújnak mindenkit. Mi is sorra kerülünk. Érdekes érzés egyáltalán nem kellemetlen. Ekkor már tetőpontjához közeledett a H1N1. Úgyhogy mi fertőtlenítésre gyanakszunk. Nem kérdezzük meg, még nem ismertük fel, hogy mennyire kedvesek a kanadaiak. Eljutunk az első lifthez. Elég nagy a sor. Egész nagy családok állnak sorba és legtöbbjük kanadai. Megérkezik a lift, hívják a látogatókat. Csak mennek, csak mennek az emberek. Fejben próbálom kitalálni kb. mennyi idő mire sorra kerülünk mi is, közben a liftes fiú elkiáltja magát, mond valamit de nem figyelek, éppen nézelődöm. Az előttünk álló tömeg felénk fordul és barátságosan intenek, hogy menjünk előre, mert a liftkezelő azt mondta, hogy befér még egy csoport amiben csak ketten vannak és ők mind többen vannak. Párommal egymásra nézünk, majd sűrű hálálkodások közepette előretörünk és beszállunk a liftbe. Nem vagyunk mi kérem ehhez hozzászokva! Idehaza nem hogy nem szóltak volna hátra nekünk, de még zsörtölődtek is volna, hogy miért csak két ember fér be a liftbe.

Megkezdjük irdatlanul gyors, alig több, mint egy perces utunkat felfelé. A lift oldala üvegből készült, így a sebességet nem csak a gyomrunkban lévő liftező érzésnek hála érezhetjük, de látjuk is. Kiszállunk, ez itt az üvegpadló és az alsóbb kilátó szintje. De mi még feljebb megyünk, ezért egy másik lifthez irányítanak. Ott is sorba kell állni, de itt már sokkal kevesebben vannak. A liftkezelő fiú mosolyogva kérdezi, hogy érezzük magunkat, majd kaján mosollyal ajánlgatja, hogy ha az üvegpadlós szinten állunk és szeretnénk megtréfálni másokat, akkor fussunk neki az üvegpadló irányába majd dobbantsunk rá. A hatás, mint mondta sosem marad el. Az emberek ilyenkor jó messzire szétrebbennek. Én tutira nem fogom kipróbálni.

Felértünk! Itt vagyunk a csúcstól nem sokkal lejjebb a kilátó (majdnem)tetején. Egy korlát és egy körbeérő biztonsági üvegkalitka védi a nézelődőket. Egész pontosan 447 méter magasról szemléljük az alattunk elterülő világot. Az embereket szinte nem is látni, az autók pedig kis hangyáknak tűnnek. Kiszúrjuk Toronto másik helyi nevezetességét, a Rogers Stadiont. Azt is meg fogjuk látogatni. Körbeérünk, majd lejjebb megyünk az üvegpadlós szintre. Erőt veszek magamon, és ráállok. Nagyon érdekes és ugyanakkor félelmetes érzés, olyan mintha szó szerint alattam terülne el a város. Kiszédelegjük magunkat az üvegpadlón, majd kimegyünk az alsóbb kilátó teraszra. Itt "csak" erős drótkerítés véd minket (padlótól a födémig) és csak úgy süvít a szél. Ezután megint liftezünk, de már le  a földszintre. A szuvenír boltban van a végállomás. Milyen cseles! Csak akkor tudsz kijutni az előcsarnokba ha végigjárod a boltot. Körbenézünk, de nem találunk semmi kedvünkre valót. Irány a mozi. Megnézik a jegyünket, majd betessékelnek a terembe. Nem sokan kíváncsiak a dokumentumfilmre, alig vagyunk páran.

A dokumentumfilmben a tervezőkkel, a kivitelezőkkel és az egésznek a megálmodójával készült régi interjúkat látni. Illetve az építés menetét bemutatták hónapról hónapra. Itt megtudjuk, hogy hiába nem a CN Tower már a legmagasabb építmény a világon, továbbra is tartja rekordját a legmagasabb egybefüggő építmény kategóriában. És valóban, a dokumentumfilmen látjuk is, ahogy a csúszózsalu lassan halad felfelé, a betonpumpák pedig folyamatosan nyomják bele az utánpótlást. Csak minket tölt el izgalom a látvány hatására, a többi nézőt nem nyűgözi le. Igaz, mi az építőiparban dolgozunk, nekünk ez mondd is valamit :) A záróképsortól kiráz a hideg. Ép azt mutatják be, ahogy a projektvezető álldogál több száz méter magasságban, és várja hogy helyére kerüljön az utolsó elem. Kezében égő jelzőtűz, amit viharban is használnak és úgy irányítja a közeledő helikoptert. Lassan, óvatosan a helyére kerül az épület legfontosabb tartozéka: az antenna. Pezsgőbontás, éljenzés és öröm az arcokon. Vége a filmnek. Továbbmegyünk a másik terembe, ahol izgatott gyermekek várják velünk együtt, hogy sorra kerüljünk. Várakozásunkkal ellentétben nem egy terembe vezetnek minket, hanem egy géplábakon álló dobozba. Miután leülünk automata engedi ránk a biztonsági korlátot. Elkezdődik a film, amelyben egy farönk útját járjuk végig a kivágás helyétől a fűrészmalom kijáratáig. Nos, a 3D film sehol nincsen.... itt úgy mozgott velünk a doboz, amiben ültünk, amerre a farönk úszott, esett, zuhant stb... Kellő mennyiségű szelet és vizet is kaptunk az arcunkba. És nem képletesen értem, hanem szó szerint. Sajnos hamar vége lett pedig nagyon nagyon élveztük.

A tévétornyot elhagyva utunk a Stadion felé vezet.  Keressük a bejáratot de nem találjuk. Megkérdezzük a biztonsági őrt, hogy hol lehet a túrára bejelentkezni, kedvesen útbaigazít minket. Végre odaérünk az irodához, és befizetjük a stadion túrát. Szerencsénk van csak  percet kell várni a következőre. Nem sokan megyünk, körülbelül 20-an jelentkeztünk. Megérkezik idegenvezetőnk is elindulunk a stadion alagsorában lévő zegzugos úton. Rajtunk kívül majdnem mindenkin baseballos vagy kosárlabdás póló van.

Először az egyik felső tribünre vezetnek minket. Közben éppen a fényeket állítják be, este meccs lesz. Már rögtön az elején elmondja vezetőnk, hogy a pályát az alsó ülések automatikus behúzásával tetszés szerint tudják alakítani, attól függően, hogy baseball vagy amerikai focit játszanak-e. De ugyanígy tesznek ha koncertről vagy egy látványos show bemutatójáról van szó és a tetőt is ki tudják nyitni ha szép az idő. Ezek után nevetve fikázza le az európai focit, mert hogy az lófing. Mindenki nevet, csak mi nem. Mi nem találjuk viccesnek. A vezető arcán látom, hogy feltűnik neki és a következő alkalommal amikor elmegyünk mellette és magyarul beszélgetünk, akkor már leesik neki, hogy itt az öreg kontinensről is vannak. A fociról nem szól többet. Közben haladunk tovább, és megnézzük a legendák szobáját, ahol sportlegendák trikói, labdái, ütői és érmei vannak kiállítva. Majd megnézzük a VIP részleget is, ahol szó szerint páholyból nézhetik végig a meccset és közben pezsgőt vagy egyéb más koktélokat szolgálnak fel. Ezeken a VIP páholyoknak az ajtóin különböző cégek logói láthatóak. Mindegyik ajtón más és más. Köztök van a Coca-Cola is. Vezetőnk elmagyarázza, hogy a páholyoknak éves bérleti díja van, ezért cserébe akkor jönnek el a meccsre amikor csak akarnak és nagyon sokszor üzletfeleket hoznak ide, hogy megkössenek egy üzletet. Az éves bérleti díj több százezer kanadai dollár.

Utolsó állomás a tribün alsó szekciója. Itt már csak ülünk és nézelődünk. Előttünk két magas férfi sétál el, a csoport többi tagja hevesen integet nekik és éljeneznek. Ők barátságosan visszaintenek. Nekünk fogalmunk sincs kik lehetnek, de baseballos egyenruhát viselnek, és bemelegítenek. Helyi sport sztárok lehetnek. Szépen ámuldozva elüldögélünk a székünkben a több ezer izzó fényének glóriájában. Majd szólnak, hogy a túra véget ért, és köszönik a látogatást. Itt is, akárcsak a CN Towerben a kivezető út a bolton keresztül vezet. Semmit sem akarunk venni, de azért körbenézünk. Amerikai filmekben látott szurkoló segédeszközöket is megtekintünk és kipróbálunk :P.

Kicsit még sétálunk a városban, ebédként eszünk egy Hot-Dogot (ami köszönőviszonyban sincs azzal, amit  itthon sokan Hot-dogként próbálnak meg ránk sózni), amit egy igazi utcai árustól veszünk Választhatunk, hogy virslit vagy kolbászt kérünk bele és magunk tölthetjük meg minden földi jóval, azok közül a tartályban tárolt finomságok közül, amik a kocsi oldalához vannak erősítve. Van ott minden: olivabogyó, kukorica, vörös hagyma, pirított hagyma, csalamádé, paradicsom, csemegeuborka... mustár, csípős mustár, ketchup, csípős ketchup, majonéz. Már egy darabtól teljesen jól lakunk.

Innentől már csak egy kicsit sétálunk, elhaladunk a Hockey Hall of Fame épülete mellett, bóklászunk kicsit a Yonge Streeten, beülünk egy Starbucksba, onnan elsétálunk az Eton bevásárlóközpontba, kicsit nézelődünk majd visszametrózunk a kocsinkhoz. És innentől már csak visszavezet az út, hogy pihenjünk a másnapi kirándulásra.

Másnap indulunk a Prince Edward sziget felé!

Folyt köv.