Courtney Allison Moulton - Angelfire

Egy régóta közlésre váró bejegyzést találtam a vázlatok között.
A benne foglaltakkal a mai napig egyetértek, ezért úgy döntöttem, megosztom veletek. :)

Volt időszak, amikor sokan áhítoztak ezután a könyv után, sok fórumon szembejött velem a borítója és a csillogó szempárok, akik megszerezték maguknak végre.
Gondoltam, ennek alapja is lehet, ezért egy idő után beadtam a derekam és elolvastam.

Tévedtem...

Először is lássuk a történetet: 

A hamarosan tizenhetedik életévét betöltő Ellienek majdnem minden este rémálmai vannak. A gyógyszerek és a pszicho doki nem segítenek, az állandóan veszekedő szülei ellenben az őrületbe kergetik. Ráadásul egy ismeretlen jóképű fiú is feltűnik az életében, aki nagyon úgy néz ki ismeri őt valahonnan. Willként mutatkozik be és azt állítja, hogy már találkoztak. Születésnapjának estéjén újabb családi csetepaté a jussa ezért kimegy sétálni. Ezúttal nem csupán Willel találkozik (megint) hanem egy ijesztő nagyon is valóságos szörnnyel is. Will érintésére egy csapásra lángoló kardok jelennek meg a kezében és valahogy ösztönösen tudja mit kell tennie. Szúrás, vágás, döfés és máris megölte a hatalmas kutyaszerű valamit. Annyira kimerül mind testileg mind lelkileg, hogy ájultan esik össze. Reggel persze azt hiszi hogy újabb rémálom volt az egész. Másnap Will megpróbálja értésére adni, hogy ő nem egyszerű hétköznapi tinédzser, hanem egy nagyon ősi lélek, aki újra és újra reinkarnálódik, hogy aztán tizenhét éves korában igazi démonvadásszá „ébredjen”. Továbbá azt is közli vele, hogy rémálmai nem csupán álmok, hanem emlékek korábbi életeiből, ő pedig azért van, hogy őt védelmezze mindenáron. A lány persze nem hisz el ebből semmit, és konkrétan megkérdi tőle, hogy mit szív. Lassacskán azonban kénytelen belátni, hogy amit annyira kerülni akar mégiscsak valóság, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az újabb és újabb támadások ellene. Lassacskán újra emlékezni kezd, de ahogy Will mondja még sosem telt el ilyen sok idő két újjászületése között, ezért megy lassan neki. Annyit azonban már tud, hogy az égiek küldték őt, hogy megvédje az embereket a lélek- és testzabáló démonoktól. Közben pedig tudomásukra jut, hogy az ellenség vezére Bastian sokkal jobb tervvel állt elő, mint a puszta megöletése a lánynak, ezúttal olyan valamit keresnek, ami a lány lelkét fogja elpusztítani, így nem lesz képes generációról generációra öldökölni őket.

Nos, az eleje nagy zagyvaság. Állandó képváltás van: az egyik pillanatban a harcos Ellie a másikban a nyafogó tizenéves, aztán megint az évezredes bölcsességgel bíró Ellie majd megint a nyegle tizenéves. Komolyan néha a hajam téptem tőle. Will nagyon szimpatikus de ugyanakkor roppant távolságtartó is az elején. Azt akarja, hogy Ellie magától emlékezzen a válaszokra, és ne neki kelljen elmondania őket. A lány apja egy idegbeteg ősbunkó az anyja pedig alapból jó fej, de amúgy elég akaratgyengének tűnik. A barátai jó fejek, különösen legjobb barátnője Kate, de túl sokat beszél olykor a csaj.

Írói stílusra semmi különös, a párbeszédekkel viszont elégedett voltam, fiatalos és olykor humoros. De a küzdő jelenetek… jesszus. Azokat át kellett sokszor ugranom mert unalmasak  voltak. Általában ugyanaz történik

1. támad a démon
2. Ellie lefagy
3. Will a védelmére kell
4. Will megsérül
5. Ellie ettől észhez tér és kaszabol egy kicsit a démonon
6. Amikor a démon megsérül Ellie a fiúhoz szalad
7. Amíg azt vizsgálja magánál van-e, hátulról elkapja a démon
8. Ez a pont olykor változik: vagy a fiú szedi össze magát vagy a lány és végül legyőzik az ellenséget.

Nem sok fantázia küzdésügyileg. A harmadik alkalommal már kifejezetten idegesítő volt. Ez az állandó "Normális tinédzser akarok lenni!" hiszti pedig szintén az agyamra ment. Ha annyira kezd önmagára ébredni, akkor nagyon valószínűtlen, hogy ennyire ne lenne tartása (főleg ha azt vesszük alapul, hogy ki is ő valójában)
.

Úgy a könyv 70%-nál kezdenek beindulni a dolgok, akkor már tudni akartam a végét is. Itt mintha belelendült volna az írásba is az írónő, mert egyre gyorsabban történtek az események is. A végére kiderült, hogy Ellie nem más SPOILER! mint maga Gabriel arkangyal, ami azért jócskán dobott a végén, meg az is hogy Will végül szerelemet vallott és ugyanazzal a mozdulattal közölte is vele, hogy nem ér többet hozzá „úgy”, de sajnos keserű szájíz maradt bennem az egésznek a bevezetőjéből.

Rosszul felépített legenda, hiányos magyarázatok, idegesítő főszereplő és sok ellentmondás, számomra ez maradt meg az egészből.

Maria Semple - Hová tűntél Bernadette

Régóta szemeztem vele, mert nagyon jó értékeléseket kapott mind a Molyon (85%), mind a Goodreadsen (3,92 – és több, mint 144 ezren értékelték). Így amikor megláttam a könyvtárban, nem volt kérdés, hogy hazajön velem. (Mondjuk gyanús volt, hogy három példány is van belőle a polcon, de ennek oka csak olvasás közben nyert értelmet számomra).

Fülszöveg:

A hírhedt BERNADETTE FOX: A Microsoft csodagyermeke, Elgie Branch számára vidám, friss, tehetséges és kissé zűrös feleség. Az iskola előtt várakozó anyatársak szemében: fenyegetés. A tervezőmérnökök számára ő az építészforradalmár. A 15 éves Bee legjobb barátja, vagy egyszerűen csak: anyu. Egyszer csak fogja magát, és eltűnik. Beenek a világ végére kell utaznia, hogy megtalálja. A Hová tűntél, Bernadette? kötelező olvasmány, ellenállhatatlan, mélyen megindító könyv a helyét nem találó zseniről, anya és lánya szerepéről a világban.

Lássuk a csekklistát:

A vidám, friss stb feleség:  (ez a múltra igaz, a jelen egészen más)

Fenyegetés a többi szülőre:  (nem annak élik meg, hanem egy magát minden alól kivonó, orrát magasan hordó nőnek látják) 

Építészforradalmár: 

Legjobb barát, anyu: 

Eltűnik:  

Világvégére utazás: 

Borító: „Harsányan mulatságos, társasági komédia.”  

Talán álmomban. Inkább az harsányan mulatságos, hogy valaki ezt képes volt ráírni. E mellé millió -et is be tudnék tenni, annyira nem találta el a könyv hangulatát. Sehol egyetlen mulatságos jelenet sincs benne. Sehol.

Bernadette személye érdekes, ez a legjobb kifejezés, amivel illetni tudom. Se nem szimpatikus, se nem ellenszenves egyszerűen csak úgy van. Bernadette tipikusan az a típusú személy, akinek megismerése után nem enne a csillapíthatatlan vágy. Sőt! A könyv ¾-re már eljutottam odáig, hogy bárhová is kapkodta el Bernadette a lábait, nem érdekel, felőlem ott is maradhat. Semmi hiányérzetem nem volt, egyedül a lányát sajnáltam az egész történetben, számomra ő volt az igazi főszereplő. Sajnáltam szegényt, az apja smemit sem tud róla, az iskolatársai és azok szülei az anyja miatt sajnálják, az egyetlen barátnője nem épp a szellemi vagy lelki erejéről híres és hát az anyja… SPOILER! Képes lenne a fogát kihúzatni, csak hogy ne kelljen a lányával egy olyan tengeri útra elmennie, AMIT MEGÍGÉRT NEKI! + Egy vadidegennek kiadja az összes személyes adatát. Mind a sajátját, mind a családtagjaiét. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire naiv vagy szimplán hülye. SPOILER vége.

Az elbeszélés módját sokan dicsérik, mert hogy mennyire egyedi…

Egy könyv, ami levelezések, e-mailek és más dokumentumok útján mesél el egy történetet. Hol is láttam már ilyet… hol is, hol is?

Talán itt: 

Ebben a regényben Rosie és Alex barátságáról, szerelméről szól és a levelezéseikből megtudhatjuk, hogy ők ketten hogyan evickéltek végig a külön töltött idejükben. 

Összehasonlítás végett: az Ahol a szivárvány véget ér 2004-es kiadás (az eredeti, első) és a mi drága jó Bernadette-ünk 2012-es. Részemről ennyit az eredetiségről.

Voltak benne elméleti bakik is. Például a mai napig nem értem, hogy SPOILER miután a szomszéd elküldte a levelezéseit, azután is küldte a többit? Mert azután keltezett levelek is bekerültek a könyvbe. Például, amit a férjnek írt a szomszédasszony. SPOILER vége.

A lezárása sem ragadtatott el igazán. Hol a rendes befejezés? Mi történt azután, hogy SPOILER Bernadette visszatér. Egyben marad a család vagy elválnak, mert apa máshová is elhintette magját? SPOILER vége.

A magyar kiadásról kiegészítésként (mert ez is nagyon sokat rontott az olvasás élményéből) még pár szó. Nem ismertem az eredeti szöveget, de voltak olyan sorok, ahol hatalmas kérdő- és felkiáltójelek villogtak lelki szemeim előtt. Így aztán utánanéztem pár helyen…

Jazz hand

Angol: „Everyone in the audience started raising their arms halfway up and wiggling their fingers like they were doing jazz hands.”
Magyar: „Az emberek fölemelték a kezüket, és úgy kígyóztak, mint egy Jazz koncerten.”

Ahhhaaaammmm. Ez itt (jobbra) a Jazz hand... semmi köze a Jazz koncerthez. 

Forrás:
http://www.mariasemple.com/
whered-you-go-bernadette-praise/

Angol: „Also, she was clutching a fancy purse with one of her silk scarves tied to it” 

Magyar: „A kezében valami furcsa erszényfélét szorongatott, szokásos selyemsálai egyikével átkötve.”

Semmi átkötés és semmi furcsa erszény... a fancy jelen esetben puccos/drága és az átkötés, rákötés! (Balra az írónő honlapjáról Bernadette...)

Bandana vagy kendő

Angol: „Kennedy had put the HANGOVER bandanna on. “What?” she said, and crossed her eyes. I shoved her.”
Magyar: „Kennedy felvette a MÁSNAPOSOK feliratú szalagot. – Mi van? – kérdezte és hunyorított. Ellöktem.”  

Hát a fejkendőt csak így leszalagozni, nem semmi és a bandzsítás mióta hunyorítás?

Csak pár példa, amiért megtorpantam olvasás közben, nem volt kedvem mind kijegyzetelni, nem ért ennyit ez a könyv.

Sajnos egyáltalán nem érzem a késztetést, hogy az írónő más regényét is olvassam ezek után. :(

Nem tetszett, egy olvasásnak elment (bő lével) de én részemről nem ajánlom senkinek.

Szergej Kuznyecov – Pillangóbőr

Mielőtt nekikezdenék az értékelésnek, mindenképpen fontosnak tartom megjegyezni, hogy kapcsolatom az orosz irodalommal egyáltalán nem mondható zökkenőmentesnek. 

Kölcsönös ellenszenvünk már az iskolában megkezdődött, az irodalomórán feladott kötelezőkkel. Finoman szólva nem sikerült egymás hullámhosszára hangolnunk. Betudtam ezt annak, hogy a kötelező olvasmányokat igazán kevesen szeretik meg, ezért később, már felnőtt fejjel adtam neki egy újabb lehetőséget a Mester és Margarita köntösében, de ez sajnos ismét kudarccal végződött, befejezni sem tudtam a regényt. Újabb pár év elteltével gondoltam egyet és megpróbálkoztam immár a fiatalabb generációval, ezért egy könyvtári túrám alkalmával hazavittem magammal a Metró 2033-at. Sajnos ezt sem sikerült befejeznem. "Ez már nem mehet így tovább, olyan sokan meglelik az orosz irodalom szépségét, nem hiszem el, hogy nekem nem sikerül?!” felkiáltással kaptam le a most szóban forgó regényt a könyvtár polcáról. 

Hogy sikerült-e megkedveltetnie velem az orosz irodalmat? Sajnos nemleges választ kell adnom. :( De hé! Azért akad némi haladás is! Egészen a végéig, az utolsó betűig sikerült átrágnom magam rajta! :) 

Előreszaladtam, pedig nem akartam. Lássuk tüzetesebben, hogy miként éltem meg a könyvvel töltött pillanatokat. 

Először is a fülszöveg:

„Napjaink legzseniálisabb orosz írója” – Arturo Pérez-Reverte Veszélyes, perverz, sokkolóan orosz.

Xenia egy kicsi, de befolyásos online újság szerkesztője. Hogy lenyűgözze főnökét és beindítsa a karrierjét, kockázatos lépésre szánja el magát: nyomába ered a Moszkvát rettegésben tartó kéjgyilkosnak. 

Egy gondosan megtervezett weboldal segítségével akarja csapdába csalni az ismeretlen tettest. A site rövid idő alatt meglepően népszerűvé válik, és meghozza a várva várt elismerést Xénia számára. Csakhogy a lányt hamarosan teljesen rabul ejti a virtuális valóság, ahol kielégítheti a legvadabb perverzióit is. Hamarosan szembe kell néznie legsötétebb titkával: valójában azért érdekli ennyire az ügy, mert ellenállhatatlanul vonzza a gyilkosságokban megnyilvánuló kegyetlen szexualitás. Egyre inkább az ismeretlen tettes megszállottjává válik, amitől veszélybe kerül a törékeny egyensúly élete két része között. Mindeközben a gyilkos érdeklődése is felébred a lány iránt. A fiatal orosz író sokkoló thrillere hazájában kultuszt teremtett. Kendőzetlenül bemutatja, hogy az online világ szabadsága a legelvetemültebb aberrációknak is teret enged.

Fülszöveg csekklista.

                  Napjaink legzseniálisabb orosz írója: 

                         (Sajnos nincs viszonyítási alapom, ezért erről inkább nem nyilatkozom :P)

 Perverz

              Sokkolóan orosz

                Veszélyes (és egyáltalán: mit értenek pontosan ezalatt? Mire nézve veszélyes?)

                  Kultuszt teremtett (Sajnos erről sem tudok nyilatkozni)

A borítón olvasható „Perverz. Sokkoló. Orosz.” megjelöléssel egyet is értek meg nem is, a sokkoló helyett az undorító megjelölést adtam volna neki, de akkor valószínűleg nem sokan vették volna la a polcról. 

A történet lényege szerepel a fülszövegben, erről nem csavarnám tovább a szót, inkább egyből az írói stílusra és a szereplőkre térnék. 

Az írói stílus igen … érdekes. Fura. Eredetinek induló, a saját súlya alatt összeroppanó történetvezetéssel. Mit is értek ez alatt? Kitalált egy valóban nem mindennapi alaptörténetet (nem a sorozatgyilkosságra gondolok, hanem arra, hogy a legtöbb ember számára igen bizarr szexuális kielégüléseket kereső emberek milyen módon gondolkodnak, hogyan élik meg ezt a mindennapokban). Kreált hozzá egy nagyon érdekes csavart is, aminek a végén kellett volna sokkolnia (ez sajnos nem jött össze).
Az egész valahogy mégsem működött mert:

- A szerző túlbonyolította. Xénia visszaemlékezéseinek a fele is bőven elég lett volna. Elég hamar megérti az olvasó, hogy milyen a családi háttere, mióta tudja, hogy neki mások a szexuális fantáziálásai, és azt is elsőre megértettük, hogy mennyire nehéz olyan szeretőt találnia, aki nem csupán testileg képes őt kielégíteni, de a világát is megrengeti. Elsőre is értettük, köszike.

- A mellékszereplők olykor túl nagy teret kaptak, és akkor sem hallgattak el, amikor nagyon nem volt kíváncsi rájuk az ember. Olja elmélkedései a közte és Xénia közti korkülönbségről (a ki kinek a lánya lehetne számolgatása oda vissza hosszú sorokon át) Alekszej szerelmi - nem szerelmi rohamai és más hasonló életérzésektől komolyan a könyv pihentetése utáni vágy fogott el.

- A szerző költői önkifejezési rohamai közben olykor igen érdekes kifejezések születtek. A legmeghatározóbb és legemlékezetesebb mind közül: „[…] minden hónapban beszívom meg nem született gyermekeink illatát, amikor eltávoznak a feleségem öléből.” WTF. Menstruációt ilyen szánalmas módon még nem írtak körbe. Ráadásul mindjárt két különböző férfikarakter is láthatóan megtisztelve érezte magát, hogy ezt megoszthatta velünk. Valahogy nem érzem a meghatódottságot.

- A túlzott titoktartás. Mindent a nevén nevezett az író, egy nevet mégsem volt képes kitalálni, hogy bizonyos esetekben ne csupán a kínos „ki nem mondom a nevét” epizódok tanúi lehessünk. Ha képes volt egy beteg fantáziálását a kínzásokról és a halálról nevén nevezni, és akkor sem szégyellte magát, amikor azt ecsetelte, hogy ki, hol és mennyi ideig veri ki magának, akkor mi értelme volt a nagy és félelmetes orosz „üzletember” homályban tartásának, amikor az illetőről a szereplők egymás között sem suttogva beszélnek? Semmi. Nem lett tőle sem titokzatosabb, sem ijesztőbb. Mégsem Voldemortról van szó az ég szerelmére!

- A nézőpontváltások zavaróak. Értem én, hogy a csavar miatt úgy érezte szükség van rá, de amikor folyamatosan más hangon szólalnak meg a szereplők az már kifejezetten zavarra ad okot. Az egyik pillanatban még E/1-ben, majd E/2-ben mesélnek az embernek csak azért, hogy mindezt felváltsa az E/3. Ez számomra nem művészi. Nagyon nem. A sorozatgyilkos jellemzően E/1-ben mesél nekünk, ez eddig rendben van.  „Alapjában véve mulatságos kép ez. De nekem egyáltalán nem volt kedvem nevetni.”
Más karakterek viszont csaponganak, íme példának okáért Alekszej/Ljosa:
E/1 „Roppant egyszerű megcsalni a feleségem. Különösen mivel kötetlen munkaidőben dolgozom.”
E/2 „Már két hete, hogy mindennap leveleztek és beszéltek ICQ-n, de Xénia két barátnőjét most látod először.”
E/3 „Ljosának egyre gyakrabban támadt az az érzése, hogy az emberek többsége egyáltalán nem akarja, hogy felnyissák a szemét.” 

De ugyanez érvényes Oljára és Xéniára is. Azt már ne is feszegessük, hogy a „fejezetek” olykor csak egy ember szemszögéből íródtak, máskor akár egyszerre kettőéből is. (Ilyenkor legalább rendre E/3-at használt szerző barátunk, de olykor előfordult az is, hogy nem bírta tovább és ugyanazon fejezeten belül váltott és E/2-ből E/1 lett de előfordultak más kombinációk is).

A karakterek legalább megkülönböztethetőek. Mindegyiknek különálló személyisége van (fentieket alapul véve azt mégsem mondhatom, hogy saját hangja van…) ha nem írnának nevet, akkor is tudnánk kiről van éppen szó, ebben mindenképpen erős volt a szerző. A problémám inkább az volt, hogy egyetlen szereplő akadt csupán, aki úgy ahogy képes volt belopni magát a szívembe, ez pedig Olja. Az állandó számolási kényszert érző és tulajdon bátyjától érkező megalázó kijelentéseket elviselni képes nő volt még a legnormálisabb az összes szereplő közül. Igazi felfrissülés volt. Durva, nem igaz?
A történet és a leírás alapján egyébként könnyen gondolhatnánk, hogy az oroszok nagyon érdekes értékrendekkel rendelkeznek és szinte mindenki beteg fantáziálgatásban szenved. De lehetséges, hogy mindezt csak azért éreztem így, mert egy éven belül ez volt a második olyan könyv, amiben orosz sorozatgyilkosról olvastam (az első, a 44. gyermek ráadásul igaz történeten alapul) de igen sokszor felmerült bennem még az X polgártárs című film is (szintén valós események alapján készült) ami egy idő után értelmet is nyert. Az X polgártárs ugyanis Csikatilo elfogásáról szól, aki (mondanám, hogy hírhedt kéjgyilkos volt, de a Szovjetunióban tagadták a sorozatgyilkosok létezését ugyebár, így aztán szinte senki sem tudott létezéséről jó sokáig) a Szovjetunióban öldökölt és többször felemlegetik a nevét a könyvben. 

Többször megfordult a fejemben, hogy félbehagyom, de a bennem élő dac nem engedte. Jó 1 hónap kellett hozzá, de a végére jutottam ennek a 464 oldalas gyújtósnak könyvnek. A körülményeket figyelembe véve ez igen gyorsnak számít, de minél hamarabb túl akartam esni rajta, hogy végre valami normálisat is olvashassak.

De hogy valami kedveset is mondjak: a magyar kiadás borítója nekem nagyon tetszik. Szerintem veri a nemzetközi mezőnyt, lényegre törő és a történet sötét hangulatához tökéletesen illeszkedik.

Balról jobbra: amerikai, orosz, horvát, német

Most álljunk meg egy pillanatra és merengjünk el kissé az amerikai borítón olvasható szövegen: "Oroszország válasza a Bárányok hallgatnak-ra... szokatlanul remek thriller." Halljátok ti is? Ideáig elhallatszik Thomas Harris röhögése. Egy lapon sem lehet említeni a kettőt, borzasztóan nagy különbség van az undorkeltés és a sokkolás között. Thomas Harris az utóbbi mestereinek egyike. Szergej Kuznyecov pedig érezhetően próbál felkapaszkodni a szekérre, de ez egyelőre még nem sikerült neki.

Nem ajánlom senkinek.

Ezúttal is csalódás ért, most sem sikerült meglelnem a csodát. De még elszánt vagyok. Nem adom fel. 

Új év, új kezdet

Régóta nem került már sajnos friss a blogra. Az élet úgy hozta, hogy most átszerveződik kissé az életem és tervezem, hogy visszatérek a blog világába.

Ha minden úgy megy, ahogy szeretném, akkor ezentúl sokkal többet fogok tudni jelen lenni, több mindent tudok megosztani veletek.

Addig is, Boldog Új Évet így utólag is.

És....

 :))

Jacqueline Winspear – Maisie Dobbs

Miért is kezdtem neki?  A hátoldala szerint Agatha Raisin és a Downton Abbey rajongóinak ajánlják ezt a könyvet, én pedig mind a kettőt szeretem, tehát én kifejezetten célközönségnek számítok.  :)

Fülszöveg:

M. Dobbs Üzleti és Magánnyomozás – hirdeti a vadonatúj réztábla egy lerobbant londoni ház kapuja alatt. Az első ügyfél, aki becsönget, igencsak meglepődik, ugyanis az arisztokrácia köreiből melegen ajánlott iroda nyomozója csinos, harmincas nő.

Az eszes, érzékeny Maisie, az emberi természet éles szemű megfigyelője, akiben ott szunnyad a jövő meglátásának különleges képessége, egy utcai zöldségárus lánya, és tizenhárom évesen már kiscselédként dolgozott egy főnemesi család házában. Ám tehetsége és munkaadójának támogatása bejuttatja a cambridge-i egyetemre. Az első ügye kapcsán szövevényes, sötét titkok hálójába bonyolódik, és kénytelen szembenézni a saját múltja démonaival is.

A Downton Abbey és az Agatha Raisin sorozatok rajongóinak ajánlott lebilincselő detektívregény-sorozat első kötete olyan zseniális és szerethető karaktereket vonultat fel, akiket az olvasó tüstént a szívébe zár, sőt a barátjává fogad.

Maisie, Maisie fejtörést okoztál nekem. 

Kezdjük azzal, hogy az olvasás igen lassan ment. Eleinte nagyon érdekes karakternek találtam főhősünket, de a sok visszautalgatás általunk nem ismert múltbéli eseményekre (amelyekre csak nagyon lassan derült fény)  nem éppen kíváncsiságom ingerlését érte el.  Többször is azon kaptam magam, hogy a figyelmem elkalandozott és valami máson kezdtem el gondolkodni, ilyenkor pedig jobbnak láttam a könyvet félretenni és pihentetni.

Nem olyan lett, mint amire számítottam. Kétségtelen ugyan, hogy van benne némi Downton Abbey szerűség, és egy nyomozó hölgy is, tehát picit valóban mondhatni egy Agatha Raisin benyomást, de előbbi számomra nehezen volt összeegyeztethető ezzel a történettel, utóbbiból pedig elég kevés volt. :(

Lady Rowantől nagyon szép dolog volt, hogy felkarolta Maisie-t, de a könyvből számomra homályos maradt, hogy miért tette. A nagy elhatározása, hogy segít az alatta jóval alacsonyabban lévő osztályba tartozókon, nem volt elég kiindulás számomra. Miért csak Maisie? Miért pont ő?

Aztán ott van maga Maisie. Nem sikerült még teljesen megértenem őt, azt érzem, hogy hatalmas tudásvággyal rendelkezik és nagyon érdekli őt az emberek motivációja, de ezt nem éreztem benne folyamatosan, inkább időszakosan rángatta elő az írónő eme képességet. Inkább a megbízói és a megfigyeltjei esetében jön elő, de a közvetlen közelében élőknél ezt nem alkalmazza. (Egyedüli kivétel talán Enid, aki a szobatársa  a cselédszárnyban).  A leírások olykor hiányosak voltak számomra, az embereket sokkal jobban testesítette meg az írónő, mint például a környezetet.

A fordítás is több helyen eltérített az olvasás pályájáról. Volt, amit többször visszaolvastam mert elsőre értelmetlennek, tűnt. Aztán, amikor rájöttem mi lehetett az eredeti kifejezés már könnyebben ment. 

Pl:

- Maisie emlékszel, hogy felkötötted a sálat? 

[…]

- Igen. Ott van Iris. Jó éjszakát!

- Jó éjt!

Feltételezem az angol szövegben a „remember”-t használhatták, ami ebben az esetben inkább jelenti azt, hogy „Maisie ugye nem felejtetted el felkötni a sálat?”, amit egyébként azért kötöttek ki a sátorra, hogy a többiek tudják, hogy most ők nincsenek szolgálatban, alhatnak (frontkórház).  Volt, amikor a múltban történt jelen idei kifejezése zavart meg és így tovább.

A biszkvit szavon megvallom őszintén, meglepődtem, hogy magyarul is használjuk, de most már ezt is tudom. :) Ez viszont pozitívum a fordításból, így legyen ez a "Könyv szava számomra". (Hmmm lehet, hogy ezentúl ezt is figyelni fogom olvasás közben?! Meglátjuk :)

Tetszett tovább az idő is, ahol az egész játszódik. 1910-es és 20-as évek Angliája. Hmmm. Szeretem. 

Nagyon tetszik, hogy a magyar kiadáshoz a borítót meghagyták, az eredeti maradt, szépen fog mutatni az

egész sorozat egymás mellett a polcon (vagy a könyvesboltén vagy a sajátomén, ezt még nem tudom).

Ami pedig a recenzió elején említett fejtörést okozta… a történet végére ugyanis belelendültünk az igazi nyomozásba is (végre!) és ekkortól már jobban érdekeltek az események és tulajdonképpen már egészen addig nem tettem le, amíg valaki valahonnan ki nem jutott végre. Túl nagy csavar nincs benne, inkább amolyan pici Nahát! Tényleg! pillanat, senki ne számítson megdöbbenésre, de azért volt benne hangyányi izgalom és ez reménnyel töltött el a jövőre nézve. Végre láttam megcsillanni valamit Maisie nyomozói világából, valamit az Agatha Raisinből!

Őszintén megvallva csakis a vége miatt fogok adni neki még egy esélyt, úgy érzem megérdemli. Feltételezem, hogy Maisie múltjáról már nem akar túl sokat mesélni a szerző (remélem), és ebben az esetben én már szinte biztosan jobban is fogom élvezni.

Volt egy megérzésem egyébként Maisievel és egy bizonyos szereplővel kapcsolatban az olvasás alatt és a végén csak nem bírtam ki és utána néztem, hogy igazam volt-e. Jelentem igen, a megérzésem nem csalt és ennek nagyon örülök. Nem annak, hogy igazam lett (na jó, annak is) hanem annak, hogy a történet majd ilyen fordulatot vesz. :) Hajrá Maisie, hajrá bizonyos valaki!

Kedvenc karaktereim Billy, Maisie „segédje” és Frankie, Maisie apukája voltak.  Amikor ez a két férfi feltűnt a regényben mindig szívesebben olvastam a sorokat.

Ennek most sajnos csak 3 pont jár, de kap egy második esélyt.

M. C. Beaton - Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Hogyan is találkoztam először a könyvvel…

Az Ulpius Facebook oldalán még a könyv megjelenése után nem sokkal volt egy címszavazás,J)

amiben a második rész címéről kellett sorsot vetnünk. Tetszett a borító és a rövid leírás, így megjegyeztem magamnak azt a bizonyos „spenótos pités könyvet”. (A második rész címe azt hiszem örökre az elmémbe vésődött a parázna lódoktorral

Bár a könyv felkerült a kívánságlistámra, mégis majd’ két évet kellett várni arra, hogy el is olvassam. (Lehet, hogy közrejátszott ebben a tény, hogy a spenótot semmilyen formában sem szeretem?) 

Fülszöveg:

„Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. Ám a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas. Agatha, hogy unalmát elűzze, benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd…

A skót írónő regénye – mint valamennyi Agatha Raisin könyv – pompás, izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív remekül megrajzolt figuráját kritikusok és a rajongók egyaránt megszerették, a sorozat már a 21. kötetnél tart.”

A fülszöveg utolsó mondata kisebb kiegészítésre szorul. 2013. szeptembere óta ugyanis az a 21 már 24 és van egy olyan érzésem, hogy ez még mindig nem az utolsó.

Mikor belekezdtem a történetbe, kételyeim támadtak. Minél többet tudtam meg főhősnőnkről, Agatháról (akinek ugyanaz a keresztneve, mint a krimi koronázatlan királynőjének, nem véletlenül) annál kevésbé voltam biztos benne, hogy én valóban erről a nőről akarok-e minél többet olvasni. Mert Agatha finoman szólva is erősen antiszociális, egoista és törtető. Ez a három tulajdonság, ha együtt mutatkozik meg egyetlen személyben, igen hamar ösztökélni kezd, hogy sikítva meneküljek az ellenkező irányba. Végül mégis kitartottam Agatha mellett és nem bántam meg. Fejlődőképes a csaj (vagy „öreglány” ahogy Roy előszeretettel becézi). Azt szokták mondani, hogy bizonyos kor felett az embertől már ne várjunk számottevő változást a személyiségében. Nos, Agatha hál’ Istennek erre rácáfol. Eleinte idegesítően rátarti, számító és kiállhatatlan és bár ezek a tulajdonságok nem múlnak el, mégis valahogyan átalakulnak (ezen kellemetlen tulajdonságai főleg a gyilkos kilétének kiderítésében segítenek) és már megjelennek bizonyos kedves emberi vonások is. (Utóbbitól maga Agatha is padlót fog – olykor szó szerint). Antiszociális jegyei elmosódni látszanak, egoizmusának burka repedezni kezd, a törtetése pedig…. nos, igen… az megmarad, de mindezt most már legalább a közösség érdekeiben (is) teszi.

Cotswolds

A megmosolyogtató és kellemes perceken kívül még egy dolgot köszönhetek az írónőnek.

Ez pedig a Cotswolds vidék. Újabb hely került fel arra a listára, amin azok a helyek találhatók, amelyeket szívesen megnéznék a saját szememmel életemben. Ahogy elnéztem a Google által kidobott keresési eredmények képeit, engem kicsit egy Hobbit falura emlékeztet, csak kissé sűrűbben lakott és nincs lekerekítve minden él és sarok. (És magasabbak az ott élők, nem sokkal csak egy hajszálnyival).

A spenótos pite gondolatáért még nem tudom, hogy hálás vagyok-e vagy sem. Talán egyszer, amikor megszeretem a spenótot, akkor kellemesen elmélázok majd eme érdekes desszerten, de addig is inkább csodabogárként gondolok rá és meghagyom az egészet Popeye-nek. :P

Hogy a szereplők közül kit kedveltem meg, azt még korai lenne kijelenteni, de eddig Bill Wong volt az, aki mindig feldobta a hangulatot, amikor megjelent egy-egy oldalon. Agatha még kétesélyes, Roy pedig hát annyira nem bűvölt még el, de talán ez is változhat. A tiszteletes felesége kedves teremtés, de mi ketten tutira nem lennénk jó barátok.

És, hogy kitaláltam-e, hogy ki a gyilkos? Az elején rögtön azért nem, de kb. a felénél már majdnem biztosra tudni véltem. :) Mindez nem vett el a varázsából cseppet sem, szívesen olvastam „az öreglány” lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandjait és nagyon szívesen kukkantottam be Agatha lakhelyére is, Carsely-be (ami egyébként a valóságban nem létezik).

Én is szívesen mennék vásárokra, ennék pár falatot a Vörös oroszlánban és neveznék be versenyekre. (Persze szigorúan méregmentes termékekkel).

A borítója nagyon tetszik, a magyar kiadáshoz az egyik eredetit használták fel (ezer hála érte) nem cserélték le másikra. (Ráadásul egy ilyen szép, angol porcelánkészletet el is fogadnék!).

Az első rész eredetileg 1992-ben jelent meg, ez kissé érződik a város leírásán és a használt technológián is. Nem tudom, hogy a 24. részben vajon mennyire érezhető a különbség, de ha eljutok egyszer oda, akkor feltétlen beszámolok róla. Bár ez a szám azért kissé ijesztő és attól félek a leginkább, hogy addig húzza-vonja majd az író Agatha karakterét, amíg az el nem laposodik.

Na de, optimistán előre a jövőbe és haladjunk apránként! :)

Ide veled te parázna lódoktor!

Érdekesség!

Íme a cotswoldsi birka. Ha ki akarnánk szúrni egy angol pásztorral, akkor csak egy pulit kéne a nyáj közé engedni. Vakarná a fejét napestig az tuti! :))

 

A beavatott lázadó

Veronica Roth sorozata már itthon is megelőzte a hírnevét. Nagyon sokan várták már, hogy itthon is olvasható/elérhető legyen. 

Az értékelések alapján a legtöbben elégedetten teszik le a könyveket az olvasás végén, és vannak akik döbbenten csukják be az utolsó sor után. Én az utóbbi kategóriába tartozom. Sajnos. 

Fülszöveg (A beavatott):

"EGYETLEN DÖNTÉS
alapján megtudhatod, kik az igazi barátaid
EGYETLEN DÖNTÉS
meghatározhatja az értékrendedet
EGYETLEN DÖNTÉS
örökre megmutathatja, kihez és mihez vagy hűséges
EGYETLEN DÖNTÉS, AMELYTŐL MEGVÁLTOZOL

Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is."

A fülszöveg utolsó sorába hadd kössek bele egy picit.  Tris döntése egyáltalán nem okoz meglepetést az olvasónak, hisz ha nem így lenne, akkor nem lenne miről szólnia a könyvnek. Az egész befejeződne a választás napján. De mivel nem így történik, ezért tovább olvashatjuk a főszereplő hihetetlen és kalandos történeteit.  (Csak én ettől nem érzem magam szerencsésnek - de ez más kérdés). 

Az első rész még nem is piszkálta meg annyira lelki nyugalmam kicsiny tavát. Hozta a ma már oly népszerű tini disztópia sablonos elemeit, egy picit tekertek rajta, de amúgy semmi különös nem volt benne. Adott egy főhősnő, akiért izgulhatunk (Tris Prior) hogy túléli-e és egy főhős, akitől azt várjuk, hogy szerelmet valljon nevezett főhősnő iránt (Négyes) és lehetőleg mentse is meg. Eddig minden okés. 

A bajok ott kezdődnek, amikor Tris valódi énje beköszön a Bátrak főhadiszállásán. Hamar ráéreztem, hogy én ezt a lányt bizony nem fogom kedvelni. Az hagyján, hogy nem veszi észre a nyilvánvalót (a bátyja olvasás iránti szeretete) de ridegsége és megvető érzései Al iránt (akit első éjjel sírni hall) kifejezetten idegesített (ő bezzeg sírhatott, amikor kigúnyolták kislányos alakja miatt - ami érthető persze, de ezzel is bizonyította, hogy mekkora hipokrita, amit neki szabad másnak nem). Ok, Al sem volt szent, de aki 16 évig nevelkedett az Önfeláldozók között, nem hiszem, hogy így gondolkodik (már csak azért sem, mert azt bezzeg betanulta az előző csoportjában, hogy az egymás iránti érzéseket nem mutogatjuk nyilvánosan - bizonyította mindezt, mikor nem tetszését fejezte ki mások csókolózása láttán). 

Lássuk mi volt még. Az önellentmondások sorozata. SPOILER!
Például: ha törölni kell a felvételt, amin képes kitörni a szimulációban az üveget, akkor hogy a csudába nem volt ez gyanús senkinek a fővizsgáján?

Tris akár Művelt is lehetett volna. Ezek után nem értettem, mit nem ért már elsőre az "Elfajzott" kifejezésen. Teljesen világos volt a képlet a vizsgáztató nő reakciójából és elszólásaiból, akkor hogy a csudába nem érti meg valaki olyan, aki ráadásul ebben a világban élte mindig is az életét. 

A falat a Bátrak védik ugye. A Barátságosok viszont ki be sétálnak kedvük szerint. A falon túl nincs védelem. Tris (és úgy az egész lakosság) hogy a csudába nem gondolkodik el ezen? Ki vagy mi védi meg a Barátságosakat? Az állítólagos veszély csak a városiakat és a falat fenyegeti? Többször említik, hogy mennyire bátor munka a falnál szolgálni... aha... miért is? Nem történik ott soha semmi. 

Ez a nem tartjuk a kapcsolatot a többi csoport tagjaival, egy akkora hülyeség. Hogyan fogjanak össze a jövőben ha nem is ismerik egymást és a szokásokat? Még a suliban sem barátkoznak egymással. Mi a fenéért kell nekik egyáltalán közös iskolába járniuk? 

És végül maguk a Bátrak. Ez a dolog, hogy a vonatról le föl ugrálgatnak... nem vette be a gyomrom. Most komolyan csak a Bátrak használják a vonatokat? Mert? Miért is? 
SPOILER vége. 

Rendben, a könyv vége még úgy végződött, hogy a folytatást szívesen el akartam olvasni, így vezetett még egy utam a könyvtárba. Csodák csodája, bent volt, így hamar olvasni kezdtem. Most nem tudom eldönteni, hogy szerencsés voltam-e ezáltal vagy inkább épp ellenkezőleg.

Fülszöveg (A lázadó):

"Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel."

Kevés olyan könyv volt még a kezemben, amikor azért szurkoltam, hogy a főhőst puffantsák le mielőbb. Tris nem hogy nem volt szimpatikus számomra ebben a részben (sem), de kifejezetten ellendrukkeri érzelmeket váltott ki belőlem. Jó párszor kívántam, hogy végre vágja már képen valaki, mert akkor talán észhez tér. Az első részhez képest nem hogy fejlődött volna a karaktere, inkább sokat romlott. 

Nagyon sok volt benne az önellentmondás is (még több, mint az elsőben). Pl: SPOILER! Amikor a Bátrak visszamennek a központjukba akkor festéklövedékekkel kiiktatják a kamerákat. Na de mit csinálnak a mikrofonokkal? :O Mert ugye az első részben azért kellett annyira csöndben sutyorogni, mert mindig mindent hallottak.

Voltak még más nyalánkságok is. Például hogy a fenében lehet, hogy olyan legendának, mint Négyes nem ismerik fel az arcát a csoporttársai? Lefogadom, hogy sokszor mutogatták ösztönzésképpen a bátraknak. A nevét mindenki ismerte, akkor az arcát, hogyhogy nem?

Másik: minden vegyszert a Műveltek állítanak elő. De nem ismerik az igazságszérum összetevőit? Vagy tételezzük fel, hogy az Őszinték valahogy összekapták magukat annyira agyilag, hogy maguk állították elő. Akkor is rá kellett volna jönnie a Művelteknek, hogy miből áll vagy valami hasonlót is előállíthattak volna.

Tris máskor mindig arra hivatkozik, hogy mennyire kegyetlen tud lenni és hogy a kiképzés megtette nála a hatását. Ha tiszta fejjel gondolkodott volna, akkor 1: a három öngyilkosjelölt közül nem egy kiképzett bátort hagy lezuhanni, hanem (és sajnálom, hogy ezt kell leírnom), de a kislány zuhant volna le. Mert minden fegyveresre szükségük volt abban a helyzetben. Egy kiképzett katonától ilyen döntés lett volna várható. 2: amikor a sikátorban találkoznak Jeaninnenel és Peterrel nem fordultak volna vissza a társaikhoz „segíteni” hanem egyszer és mindenkorra megcélozták volna a nő fejét és véget vetnek az egész háborúnak. De neeeem… 

Fenti kiképzés eredményeként Tris teljesen tisztában lett volna azzal is, hogy a fegyvertől való félelme nagyon is veszélyes bajtársaira nézve (ha már saját magára nem gondol). Hamarabb szólt volna erről az apró kis kellemetlenségről és nem tagadta volna. Sőt! Megkockáztatom, hogy a folytonos rinya helyett (ugye mennyire meg kellett vetni Alt kedves Tris?) megpróbált volna tenni ellene és Tobias segítségét kérte volna. Ha nem ezt, akkor éppen azt titkolja előle, hogy lelőtte az egyik barátját és emiatt rémálmai vannak. (Ha valakit tényleg annyira szeretsz, az ilyeneket elmondod neki. Négyes megtette, Tris  pedig nagy ívben tesz arra, hogy ezt a bizalmat mondjuk akár viszonozhatná is). Bravó Tris! 

SPOILER vége.

Tobias és Tris kapcsolatára amúgy úgy általában jellemző ebben a könyvben: Négyest/Tobiast állítólag csodálja és szereti Tris, mégis sz*rik a véleményére, az érzéseire vagy épp a magánéletére. 

Sokan azt mondják Bella volt a tini irodalom legönzőbb személye (szerelmi kérdésben). Hát pedig nem. Tris mindent visz, ami az ő esetében azért súlyosabb dolog, mert ő ráadásul kiképzett "katonaként" folyamatosan sodorja veszélybe mind a családtagjait, mind a bajtársait. (Nem, az önfeláldozó cselekedete a végén nem tesz jóvá semmit sem). 

Várom-e a harmadik részt? Mivel ennek úgy lett vége, hogy eléggé nyitott, ezért valószínűleg el fogom olvasni, de vágyakozni és epedezni nem fogok utána. Nagyon nem.

Várom-e a szintén nagyon beharangozott filmet?

NEM! Habár a főszereplő lány szerintem telitalálat (ő már arcra sem szimpatikus nekem, biztos kiválóan alakítja majd Trist) a stillek, amiket láttam a filmből nem mozgattak meg bennem semmit. 

Azóta volt szerencsém az előzeteshez is, ez sem mozgatott meg bennem semmit. Vagyis de! Azt az érzést komolyan erősíti bennem, hogy én  a filmre nem leszek kíváncsi. Egyetlen dolog miatt inogtam meg picit, ez pedig Kate Winslet. Mivel ő is játszik a filmben ezért lehet, hogy adok majd neki egy esélyt... ha majd adják a tévében. 

A beavatott: 

A lázadó: