Őszintén: Diana Gabaldon-ról egészen tavaly novemberig nem hallottam semmit. Aztán Ildikó megemlítette, hogy ki fogjuk adni és nem lenne-e valami borító ötletem, mert az eredeti helyett valami mást szeretnénk. Ekkor olvastam utána és csakis ekkor tűnt fel az is, hogy ennek a könyvnek bizony elég tisztes rajongótábora van. A története mondjuk nem dobott fel, a kíváncsiságomat azért felkeltette.
Decemberben, amikor kikerült a könyv a polcokra, akkor értettem meg, hogy kisebb mértékben mint külföldön ugyan, de azért itthon is voltak már olyanok akik ismerték és szerették. Sok olyan bejegyzést olvastam, amiben örömüket fejezik ki, hogy végre magyarul is kapható, aztán pedig egyre másra jöttek a pozitív kritikák is olyanoktól akik – akárcsak én - akkor hallottak róla először. Ennek hatására persze az én várólistámon is előbbre került.
A legtöbbször felmerült indok, amiért azt mondták, hogy felfigyeltek a könyvre a Skót–Felföld és a történelmi leírás volt. Engem sem egyik, sem másik nem szokott vonzani, nem kapom fel a fejem, ha ezek a témák szóba kerülnek.
Akad még valaki, aki nem ismeri a történetet? Azok kedvéért akik még nem találkoztak vele, röviden leírom: Claire és férje Frank a festői szépségű Skót-Felföldön vakációznak az újra egymásra találás fényében, hisz a II. Világháború még csak nem olyan rég fejeződött be, ők pedig más-más fronton voltak szolgálatban. Claire mint ápolónő, Frank mint (… nos ez nem derül ki igazán, de utalás van rá, hogy olyan helyekre járhatott sokat, ahol tanácsos volt halkan osonni és meghúzódni). Frank a családfáját kutatja, melybe Calire-t is igyekszik bevonni, nem túl sok sikerrel. A nő figyelmét inkább a gyógynövények keltik fel, és ez az aminek köszönheti azt a bizonyos időugrást is. A szerencsétlen kis növény, ami felkelti mohó érdeklődését pont olyan helyen bújt ki a földből, ami egy kapunak bizonyul a XVIII. és XX. századi világok – pontosabban 1945 és 1743 - között. A józan ész eleinte persze meg akarja győzni Calire-t hogy ez csakis egy filmforgatás vagy amolyan hagyományőrző előadás lehet, de előbb utóbb szembe kell néznie a valósággal… csapdába esett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a körülményekhez képest egész biztonságos helyre kerül, és hamarosan egy második férjet is betudhat magáénak. Jamie más: kedvesebbnek, műveltebbnek és konokabbnak tűnik, mint a többiek. A nő hamarosan saját bőrén is megtapasztalhatja hogy mennyire, és az is előfordulhat, hogy már nem vágyik vissza annyira a saját idejébe.
Ahogy az írónő elképzelte Jamie-t A képen Gabriel Aubrey látható "megphotoshopolva" |
Azt hiszem Jamie és Claire fogalom lesz a magyar olvasók között is. Annyian leírták már, de most megteszem én is. Fantasztikusan ír Gabaldon, így érezhetjük a kettejük közti kapcsot egyre erősebbnek, a környezetet egyre elevenebbnek és a veszélyt egyre sürgetőbbnek. Tetszett Claire hozzáállása a dolgokhoz, hogy nem volt képes egyik pillanatról a másikra oly könnyedén továbblépni, hogy erős tudott maradni és igazán veszélyes helyzetekben (legtöbbször legalábbis) képes volt a fejét használni és nem buta p*#@ módjára sikoltozni. Jamie pedig… elnézve Gabaldon egyik oldalán a képet, amit megosztott, hogy megmutassa hogyan is képzelte el Jamiet, nincs több kérdésem. Érthető miért volt a lányok kedvence a kastélyban. Pedig én nem is szeretem a vörös hajú férfiakat! Az egyetlen rész, amikor csúnyákat gondoltam rá, az az ominózus fenekelős rész volt. De ahogy Claire-t Sassenach-nak hívja (ami a többiek szájából inkább káromlásnak tűnik) nagyon kedves. Ejtsd: Szászenáh – az első sz-t kissé megnyomva, jelentése: idegen, nem skót, többnyire az angolokra mondták.
Jack Randall pedig főgonoszként valami újat domborított. Sokféléről olvastam már és sok kitalált szadistát láttam már filmeken is, de azt hiszem ő az, aki mindent visz.
Egyébként meg kell valljam annak ellenére, hogy nem vagyok nagy skót rajongó, engem is elvarázsoltak a tájak, a szokások (a házak alapzatába feláldozott embereket már tényleg túlzásnak érzem…) és a skót emberekből áramló erő. Meg kell hagyni, hogy Nancy Baxter könyve (ha másra nem is, erre jó volt) legalább megalapozta, hogy magam elé képzelhessem egy kicsit a skótok hazáját.
A Castlerigg-i Kőkör -ehhez hasonlít a könyvbéli is, csak az egy dombon van |
Diana Gabaldon első könyve ez, ami nem hétköznapi úton került kiadásra, ez pedig jó hír azoknak, akik blogolással kívánják a felfedezésüket elősegíteni. Úgy adódott egyszer ugyanis, hogy Gabaldon egyszer feltette egy fórumra könyvének azt a részét, amikor Jenny (Jamie húga) arról mesél milyen érzés is várandósnak lenni. Nem akarta megmutatni senkinek, nem akarta kiadatni (még egyetlen ügynököt vagy kiadót sem keresett fel addig) csupán így egyszerűbbnek találta elmondani saját gondolatait, hogy Jenny-t hagyta beszélni maga helyett. Egy, a fórumon szintén jelelevő írónak tetszett a részlet és megkérte, hogy küldje át neki az egész könyvet, majd felajánlotta hogy összehozza az ügynökével aki segíthet neki kiadót találni. Így is lett, a többi pedig történelem
És hogy hány részes ez a sorozat?
Egyelőre még maga Gabaldon sem határozott ez ügyben, jelenleg a nyolcadikat írja és azt mondja nem biztos, hogy ez a vége. Lehet, hogy lesz egy kilencedik is, de azt már most meg tudja mondani, hogy Claire és Jamie története 1800-ban fog végződni.
Hogy mikorra készül el az egésszel? Lássuk csak az eddigi részek kiadási idejét:
Outlander - Cross Stitch (U.K.) (1991)
Az amerikaiak kedvéért kellett Outlanderre cserélni a címet, mert nekik nehezen érthető lett volna a Cross Stich – ami egyébként egy öltés minta. Ezzel próbálta Gabaldon kifejezni, hogy Claire innen-oda-onnan-ide kerül. Így jön ki az X öltés.
Dragonfly in Amber (1992)
Voyager (1994)
Drums of Autumn (1997)
The Fiery Cross (2001)
A Breath of Snow and Ashes (2005)
An Echo in the Bone (2009)
Mostanában kb. 4 év mire elkészül egy rész. Ennek függvényében pedig 2013-ban várható a „talán” utolsó rész.
The Exile: az Outlander "képregény" változata |
És most egy kicsit a regény műfajáról, mert nem egyszerű a dolog: maga Gabaldon is azt állítja a könyve nem számít pusztán romantikusnak, mert nem felel meg azon kritériumoknak, amikben jelenleg a romantikus regényeket író szerzők könyvei születnek. És bár elnyerte az RWA RITA (egy romantikus könyveknek járó díj) díjat, mégsem jelent semmit. Ezt egyébként nem romantikus műfajú könyvek is megnyerhetik, amikben van szerelmi vonal. A díj odaítélése után egyébként sok író érzett késztetést, hogy támadja a könyvet és az írónőt, hogy nem tetszését nyilvánítsa ki amiért EZ a könyv nyert. Hisz az Outlander nem felel meg bizonyos romantikai „normáknak”… nem csupán a főszereplők kapcsolatával foglalkozik, a nő idősebb a férfinál (szentségtörés), hogy nem találkoznak már a legelején, hogy nem egyértelmű az elejétől fogva, hogy Jamie a főhős, hogy egyes szám első személyben íródott (újabb szentségtörés) és ami Jamie-vel történt a végén (amit egyébként az írónő bevallása szerint a legnehezebb rész volt, amit megírt)… és a nem bebiztosított happy end. A második rész megjelenésekor emiatt fenyegető levelek tucatjait kapta, mert mégis, hogy KÉPZELI, hogy úgy végződik a második rész, ahogy … ráadásul a harmadikra még egy évet várni kellett.
Tehát, ahogy az írónő is látja: könyve nem sorolható csupán egyetlen műfajba, ezért nem is szeretné, ha csak egyféleképpen néznének rá vagy értékelnék. Maga a kiadója is bajban volt az elején. A jogok megvétele után 18 hónapig azon töprengtek melyik műfajba is sorolják a könyvet… végül maradtak a románcnál, amibe Gabaldon beleegyezett, csak annyit kért, hogy ne Fabio vagy női mellbedobós típusú borítót kapjon, és ha netán sikeres lesz a könyv, akkor tegyék át a Fiction szekcióba. Telt az idő, a könyv siker lett, Gabaldon pedig érvényesítette óhaját, és kivetette a románc kategóriából a könyvet. Így egyébként jobban fogadták az olvasók is és az eladási számok nőttek.
Zene ajánlatom azoknak, akik szeretnek hangulatnak megfelelő dallamokat hallgatni olvasás közben: Loreena McKennitt. Bár nem csak kelta zenét játszik, abszolút beleillik a képbe. Én azóta is szívesen hallgatom az énekesnőt.