2011. január 24., hétfő

Kate Morton: Felszáll a köd

Miután oly sokan dicsérték a könyvet és áradoztak a befejezésről, magam is úgy határoztam, hogy elolvasom. 

Grace 98 évesen egy idősek otthonában tengeti napjait. Egy nap levelet kap egy hollywoodi rendezőtől, aki megkéri, hogy nézze meg következő filmjének díszleteit, mivel tudomására jutott, hogy évekig szolgált abban a házban, melynek szobáit próbálták rekonstruálni. Egy 1926-ban rendezett estély lesz a fő téma, melynek csúcspontja nem a pezsgők durrogtatása, vagy a csillámló tűzijáték volt, hanem egy híres költő halála, melynek két szemtanúja is volt. A két híres Hartford lány is végignézte az egészet: Hannah az elegáns, előkelő és okos férjes asszony, és Emmeline a bohó, életvidám parti királynő. Az egész vendégkört sokkolja a dolog, és hetekig cikkeznek az újságok a szörnyű eseményről. Senki sem tudja azonban mi vezetett a férfi tettéhez, miért vetett véget az életének. A két szemtanú pedig hallgat, még egymással sem beszélnek. Az egyetlen ember, aki még szólhatna az Grace. Már csak ő van életben, mégsem beszél, senkinek nem mondja el azt, amit tud. Bár évtizedek óta nem áll már a család szolgálatában, a családhoz való hűsége továbbra is hallgatásra bírja. De mégis úgy érzi, hogy legalább egy valakinek meg kell tudnia. Nem távozhat el úgy ebből a világból, hogy öntené ki a szívét legalább egy valakinek…

Két idősík: 1999 és a’10-es ’20-as évek. Grace szemén lehetünk tanúi az emberek és a társadalom változásának, hogy milyen hatással volt rájuk a háború, és annak befejezése.

Kate Mortonnak első könyve ez. Egyáltalán nem érződik rajta, sőt olyan mintha már több tucatot megírt volna. És a kifejezések is annyira simogatóak sokszor, hogy öröm volt a sorokat olvasni. A karakterek kivételesen elevenre sikerültek, főleg Hannah és Grace. És nem egy síkúak a szereplők. Ez is roppantul tetszett benne. Sokkal szimpatikusabb volt nekem a 98 éves Grace, mint a fiatal.  De Hannah is egyre szimpatikusabb lett az idő előrehaladtával. De nem csak fejlődésüket kísérhetjük figyelemmel, hanem Grace fáradékonyságát is. Ahogy közeledünk a történet vége felé, ő is egyre fáradtabb és kimerültebb lesz és mindezt nem azzal, hozzák tudomásunkra, hogy Grace erről panaszkodna. A hangulata változik meg, a gondolatai lesznek egyre csapongóbbak… mesteri írás, komolyan mondom.

A vége pedig valóban megrázó, bár meg kell vallanom, annyira nem volt nagy meglepetés számomra. Hasonló végre számítottam (SPOILER: csak én a Emmelinera tippeltem SPOILER vége) mégis az az utolsó levél szíven ütött. Ha az nincs, akkor számomra nem lett volna „katarzis”, de ezzel a lépéssel még másnap is ezen gondolkodtam: mennyi apró dolog vezethet egy katasztrófához, amire abban a pillanatban még nem is gondoltunk volna.

Angol címből kettő is van, de az „igazi”, eredeti ausztrál kiadás címe a The Shifting Fog volt, amit a brit olvasók számára változtattak meg The House at Riverton-ra, mondván, hogy a köd szóról az angoloknak kellemetlen dolgok jutnak eszükbe. Mára már egyedül Britanniában 500 000 példányt adtak el, közvetlen a megjelenése után a sikerlisták élére került. A legnagyobb lendületet az angoloknál oly népszerű Richard and Judy műsorának köszönhette. És bár az írónő azelőtt nem járt Angliában, mégis fantasztikus leírásokat adott a környezetről és az akkori időkről.

Az egész hangulata kísértetiesen emlékeztetett a Vágy és vezeklés című könyvre, amit meg is erősített bennem az írónő vallomása, melyet a könyv befejezése után olvastam: nagyon nagy hatással volt rá Ian McEwan könyve és a mai napig az egyik kedvenc regénye.

Minden pozitívuma ellenére maradt egy kis rossz szájízem. Néhány dolgot oly annyira hosszadalmasan ír le, hogy voltak sorok, amiket nemes egyszerűséggel átugrottam, mert türelmemet veszítettem, a történet haladását sietettem. De ilyen nem sok akadt, alig pár.

Nagyon tetszik nekem a magyar kiadás, bár a borítón fekete hajú a lány, Hannah valójában pedig szőke volt. 



2011. január 14., péntek

3. nap Kanadában - Toronto

3. nap

Korai kelés, néhány útbaigazítás, jó tanács, valamint némi metró pénz biztosítása után útnak indultunk. Kaptunk egy GPS-t is kölcsönbe, hogy oda- és hazataláljunk. Igen kiterjedt autópálya-hálózat van a környéken. Egyik idetart a másik oda, egybeolvadnak, aztán megint különválnak és folytatják külön útjaikat. Felhívták arra is a figyelmünket, hogy tartsuk be a sebességkorlátozást, mert itt komoly pénzbírságokat szabnak ki érte, bár úgy 10%-kal még menjünk bátran többel, azért nem szólnak. Csak kövessük a többi autóst nyugodtan, mert ott a legtöbb ember betartja a korlátozásokat. Elindulunk, hátizsákok megpakolva, fényképezőgép a hátsó ülésen, GPS élesítve az útikönyv az ölemben. Szemünk gyakran téved a kilométerórára, hogy frankók legyünk. A mutató hajszálpontosan a megengedett értéken áll, mégis sorban előznek minket. Nem értjük, majd megnézzük a GPS-t is, és így már megvilágosodottak vagyunk! A kilométeróra csal vagy 15 km/órát. Bátrabban nyomja párom a gázpedált, és valóban alig kell előzgetni, majdnem mindenki ugyanazzal a tempóval megy. Még a kamionok is! Ezen kissé meglepődünk, de mint később megtudtuk nekik is szabad gyorsan menni. A megengedett autópálya sebesség egyébként 100 km/óra. Kevesebb mint nálunk, pedig nagyobbak a távolságok. Elmegyünk tankolni is. A helyi legendák a tengerentúli benzinárakról igaznak bizonyulnak. Fele az itthoninak. Ráadásul ebbe az autóba a legolcsóbbat tankolhatjuk, ami 97 cent (Ekkor a kanadai dollár 180 Ft volt). (Lelkünkre kötötték, hogy ne akarjunk drágábbat venni, mert annak a kocsinak nem kell). És itt is literben mérnek mint nálunk otthon. Egyébként mértékegységileg Kanada igen változatos. Km/órában mérik a sebességet, literben a folyadékot, de fontban mérik a súlyt és négyzetlábban a területet. 


Hamarosan elértük Yorkdale-t, Toronto egyik külső területén lévő bevásárlóközpontot. Réka azt tanácsolta hagyjuk ott az autót, mert a belvárossal ellentétben ingyenes a parkolás, és menjünk metróval tovább, mert azzal szinte mindenhova eljutunk városon belül.  Leparkolunk és megkeressük a metró állomást, ami tényleg nincs messze. Veszünk még pár metró érmét (itt nem jegy van, hanem olyan régi 1Ft-os nagyságú pénzérmékkel enged be minket a kapu. Ezt meg külön az ablaknál kell megvenni, vagy egy automatánál). 

Museum állomás
Egyszer azt mesélte nekem valaki itthon, hogy az ismerőse nagyon leszólta a torontoi metró tisztaságát, mert annyira mocskos volt. Én nem tudom mikor lehetett az, de én még ilyen tiszta metrót nem nagyon láttam. (Mondjuk mi csak a sárga vonalon közlekedtünk). Nálam az itthoni metró vezeti a listát a - finoman szólva - nem túl tiszta kategóriában. Amíg utaztunk állomásról állomásra egy tisztítókocsival felszerelt takarító is utazott velünk. Egy megállót ment összesen, és amint leszállt egyből takarítani kezdett. Na most, tegye fel a kezét az, aki itthon látott már ilyet! Az egyik legérdekesebb megálló a Musem volt, ahol minden pillért más és más alakkal díszítettek. Ezt persze le kellett fényképeznem. 

Hosszabb utazás után elérünk a Union Station-höz, ami kb. a mi Keleti vagy Nyugati Pályaudvarunknak felel meg csak sokkal tisztább. Itt kellett leszállnunk a CN Towerhez. Haladunk a  többi utassal kifelé, megyünk felfelé a lépcsőn az utcaszintre és tátva marad a szánk. A belváros hatalmas felhőkarcolói tornyosulnak fölénk. Egy látvány, amit sosem fogok elfelejteni. Az a rengeteg kék és zöld színű üveg, ami szikrázva veri vissza a fényt és tükrözi a többi épületet. Olyan picinek érzi magát mellette az ember.

Várostérképpel felruháztak minket ugyan, de az nagyon nagy. Nem rágódunk sokáig miatta, ugyanis akárcsak itt, ott is rengeteg vállalkozás próbálja magára hívni a turisták figyelmét. Egyiküktől ingyenes belváros térképet is kapunk. Ezen hamar kiszúrjuk a tornyot, nincs is messze. Ahogy haladunk tovább, hamar meg is látjuk a házak között, nem olyan kicsi, hogy el tudjon bújni. Szemünket a célon tartva haladunk előre. Azért közben elámulunk a rengeteg taxin és azon, hogy mennyi turbános indiai vezeti. Benézünk még pár szuvenír boltba is, de nagyon drágák így nem veszünk ott semmit.

Megérkezünk a torony lábához. Még kisebbnek érezzük magunkat. Ha elég sokáig nézzük ahogy úsznak a felhők a torony felett akkor egyszerűen megszédülünk. Olyan érzés, mintha ránk akarna dőlni az egész. Sok turista kattogtatja fényképező gépét, mi is csatlakozunk hozzájuk. Utána beállunk a sorba, közben pedig az ártáblázatot tanulmányozzuk. Többféle csomagot meg lehet venni, mi persze a teljes csomagot választjuk. Mindent látni akarunk. Jegyünk belépésre jogosít a legfelső kilátóba, az alsóbb kilátóba, az üveg padló szintre, a torony készítését bemutató moziba és az élmény moziba. (Utóbbiról csak sejtjük mi is lehet valójában).

Megyünk a többi turista után egészen az első ellenőrző ponting. Itt nem csak a jegyeinket nézik meg, de valamilyen kabinba is beállítják az embereket és sűrített levegővel átfújnak mindenkit. Mi is sorra kerülünk. Érdekes érzés egyáltalán nem kellemetlen. Ekkor már tetőpontjához közeledett a H1N1. Úgyhogy mi fertőtlenítésre gyanakszunk. Nem kérdezzük meg, még nem ismertük fel, hogy mennyire kedvesek a kanadaiak. Eljutunk az első lifthez. Elég nagy a sor. Egész nagy családok állnak sorba és legtöbbjük kanadai. Megérkezik a lift, hívják a látogatókat. Csak mennek, csak mennek az emberek. Fejben próbálom kitalálni kb. mennyi idő mire sorra kerülünk mi is, közben a liftes fiú elkiáltja magát, mond valamit de nem figyelek, éppen nézelődöm. Az előttünk álló tömeg felénk fordul és barátságosan intenek, hogy menjünk előre, mert a liftkezelő azt mondta, hogy befér még egy csoport amiben csak ketten vannak és ők mind többen vannak. Párommal egymásra nézünk, majd sűrű hálálkodások közepette előretörünk és beszállunk a liftbe. Nem vagyunk mi kérem ehhez hozzászokva! Idehaza nem hogy nem szóltak volna hátra nekünk, de még zsörtölődtek is volna, hogy miért csak két ember fér be a liftbe.

Megkezdjük irdatlanul gyors, alig több, mint egy perces utunkat felfelé. A lift oldala üvegből készült, így a sebességet nem csak a gyomrunkban lévő liftező érzésnek hála érezhetjük, de látjuk is. Kiszállunk, ez itt az üvegpadló és az alsóbb kilátó szintje. De mi még feljebb megyünk, ezért egy másik lifthez irányítanak. Ott is sorba kell állni, de itt már sokkal kevesebben vannak. A liftkezelő fiú mosolyogva kérdezi, hogy érezzük magunkat, majd kaján mosollyal ajánlgatja, hogy ha az üvegpadlós szinten állunk és szeretnénk megtréfálni másokat, akkor fussunk neki az üvegpadló irányába majd dobbantsunk rá. A hatás, mint mondta sosem marad el. Az emberek ilyenkor jó messzire szétrebbennek. Én tutira nem fogom kipróbálni.

Felértünk! Itt vagyunk a csúcstól nem sokkal lejjebb a kilátó (majdnem)tetején. Egy korlát és egy körbeérő biztonsági üvegkalitka védi a nézelődőket. Egész pontosan 447 méter magasról szemléljük az alattunk elterülő világot. Az embereket szinte nem is látni, az autók pedig kis hangyáknak tűnnek. Kiszúrjuk Toronto másik helyi nevezetességét, a Rogers Stadiont. Azt is meg fogjuk látogatni. Körbeérünk, majd lejjebb megyünk az üvegpadlós szintre. Erőt veszek magamon, és ráállok. Nagyon érdekes és ugyanakkor félelmetes érzés, olyan mintha szó szerint alattam terülne el a város. Kiszédelegjük magunkat az üvegpadlón, majd kimegyünk az alsóbb kilátó teraszra. Itt "csak" erős drótkerítés véd minket (padlótól a födémig) és csak úgy süvít a szél. Ezután megint liftezünk, de már le  a földszintre. A szuvenír boltban van a végállomás. Milyen cseles! Csak akkor tudsz kijutni az előcsarnokba ha végigjárod a boltot. Körbenézünk, de nem találunk semmi kedvünkre valót. Irány a mozi. Megnézik a jegyünket, majd betessékelnek a terembe. Nem sokan kíváncsiak a dokumentumfilmre, alig vagyunk páran.

A dokumentumfilmben a tervezőkkel, a kivitelezőkkel és az egésznek a megálmodójával készült régi interjúkat látni. Illetve az építés menetét bemutatták hónapról hónapra. Itt megtudjuk, hogy hiába nem a CN Tower már a legmagasabb építmény a világon, továbbra is tartja rekordját a legmagasabb egybefüggő építmény kategóriában. És valóban, a dokumentumfilmen látjuk is, ahogy a csúszózsalu lassan halad felfelé, a betonpumpák pedig folyamatosan nyomják bele az utánpótlást. Csak minket tölt el izgalom a látvány hatására, a többi nézőt nem nyűgözi le. Igaz, mi az építőiparban dolgozunk, nekünk ez mondd is valamit :) A záróképsortól kiráz a hideg. Ép azt mutatják be, ahogy a projektvezető álldogál több száz méter magasságban, és várja hogy helyére kerüljön az utolsó elem. Kezében égő jelzőtűz, amit viharban is használnak és úgy irányítja a közeledő helikoptert. Lassan, óvatosan a helyére kerül az épület legfontosabb tartozéka: az antenna. Pezsgőbontás, éljenzés és öröm az arcokon. Vége a filmnek. Továbbmegyünk a másik terembe, ahol izgatott gyermekek várják velünk együtt, hogy sorra kerüljünk. Várakozásunkkal ellentétben nem egy terembe vezetnek minket, hanem egy géplábakon álló dobozba. Miután leülünk automata engedi ránk a biztonsági korlátot. Elkezdődik a film, amelyben egy farönk útját járjuk végig a kivágás helyétől a fűrészmalom kijáratáig. Nos, a 3D film sehol nincsen.... itt úgy mozgott velünk a doboz, amiben ültünk, amerre a farönk úszott, esett, zuhant stb... Kellő mennyiségű szelet és vizet is kaptunk az arcunkba. És nem képletesen értem, hanem szó szerint. Sajnos hamar vége lett pedig nagyon nagyon élveztük.

A tévétornyot elhagyva utunk a Stadion felé vezet.  Keressük a bejáratot de nem találjuk. Megkérdezzük a biztonsági őrt, hogy hol lehet a túrára bejelentkezni, kedvesen útbaigazít minket. Végre odaérünk az irodához, és befizetjük a stadion túrát. Szerencsénk van csak  percet kell várni a következőre. Nem sokan megyünk, körülbelül 20-an jelentkeztünk. Megérkezik idegenvezetőnk is elindulunk a stadion alagsorában lévő zegzugos úton. Rajtunk kívül majdnem mindenkin baseballos vagy kosárlabdás póló van.


Először az egyik felső tribünre vezetnek minket. Közben éppen a fényeket állítják be, este meccs lesz. Már rögtön az elején elmondja vezetőnk, hogy a pályát az alsó ülések automatikus behúzásával tetszés szerint tudják alakítani, attól függően, hogy baseball vagy amerikai focit játszanak-e. De ugyanígy tesznek ha koncertről vagy egy látványos show bemutatójáról van szó és a tetőt is ki tudják nyitni ha szép az idő. Ezek után nevetve fikázza le az európai focit, mert hogy az lófing. Mindenki nevet, csak mi nem. Mi nem találjuk viccesnek. A vezető arcán látom, hogy feltűnik neki és a következő alkalommal amikor elmegyünk mellette és magyarul beszélgetünk, akkor már leesik neki, hogy itt az öreg kontinensről is vannak. A fociról nem szól többet. Közben haladunk tovább, és megnézzük a legendák szobáját, ahol sportlegendák trikói, labdái, ütői és érmei vannak kiállítva. Majd megnézzük a VIP részleget is, ahol szó szerint páholyból nézhetik végig a meccset és közben pezsgőt vagy egyéb más koktélokat szolgálnak fel. Ezeken a VIP páholyoknak az ajtóin különböző cégek logói láthatóak. Mindegyik ajtón más és más. Köztök van a Coca-Cola is. Vezetőnk elmagyarázza, hogy a páholyoknak éves bérleti díja van, ezért cserébe akkor jönnek el a meccsre amikor csak akarnak és nagyon sokszor üzletfeleket hoznak ide, hogy megkössenek egy üzletet. Az éves bérleti díj több százezer kanadai dollár.

Utolsó állomás a tribün alsó szekciója. Itt már csak ülünk és nézelődünk. Előttünk két magas férfi sétál el, a csoport többi tagja hevesen integet nekik és éljeneznek. Ők barátságosan visszaintenek. Nekünk fogalmunk sincs kik lehetnek, de baseballos egyenruhát viselnek, és bemelegítenek. Helyi sport sztárok lehetnek. Szépen ámuldozva elüldögélünk a székünkben a több ezer izzó fényének glóriájában. Majd szólnak, hogy a túra véget ért, és köszönik a látogatást. Itt is, akárcsak a CN Towerben a kivezető út a bolton keresztül vezet. Semmit sem akarunk venni, de azért körbenézünk. Amerikai filmekben látott szurkoló segédeszközöket is megtekintünk és kipróbálunk :P.

Kicsit még sétálunk a városban, ebédként eszünk egy Hot-Dogot (ami köszönőviszonyban sincs azzal, amit  itthon sokan Hot-dogként próbálnak meg ránk sózni), amit egy igazi utcai árustól veszünk Választhatunk, hogy virslit vagy kolbászt kérünk bele és magunk tölthetjük meg minden földi jóval, azok közül a tartályban tárolt finomságok közül, amik a kocsi oldalához vannak erősítve. Van ott minden: olivabogyó, kukorica, vörös hagyma, pirított hagyma, csalamádé, paradicsom, csemegeuborka... mustár, csípős mustár, ketchup, csípős ketchup, majonéz. Már egy darabtól teljesen jól lakunk.

Innentől már csak egy kicsit sétálunk, elhaladunk a Hockey Hall of Fame épülete mellett, bóklászunk kicsit a Yonge Streeten, beülünk egy Starbucksba, onnan elsétálunk az Eton bevásárlóközpontba, kicsit nézelődünk majd visszametrózunk a kocsinkhoz. És innentől már csak visszavezet az út, hogy pihenjünk a másnapi kirándulásra.

Másnap indulunk a Prince Edward sziget felé!

Folyt köv.

2011. január 13., csütörtök

2. nap Kanadában

2. Nap

A kölcsön autó
Másnap reggel meglepően korán ébredtünk (meglepő ahhoz képest, hogy milyen fáradtak voltunk az este). Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy még előző este elhozták nekünk a kölcsön autót is. Elnézést kértek, hogy kicsit régi, kicsit kopott és vannak hibái (erre még visszatérek többször is), de nekünk tökéletes volt. Réka elvitt minket kocsival hogy megmutassa a környéket és a várost, ahol élnek. Nos, a kis város valójában hatalmas nagy. A belvárosi részen találhatók amolyan igazi városi épületek, de túlnyomó részt családi házakból áll az egész. Egy hatalmas nagy tó is van a városközpontban, aminek csak partján sétálgattunk, de rengeteg strandoló és hajó volt. Fura látványnak hatott: városban, tóparton strandolnak (rendes homokos parton), tiszta a víz és rengeteg a fa! Ide sajnos elmulasztottam elvinni magammal a fényképezőgépet, úgyhogy erről sajnos nem tudok képeket mutatni. Megebédeltünk, majd megmutatta nekünk a környékbeli bevásárló lehetőségeket. Miután visszaértünk, párommal kettecskén sétálni mentünk, hogy megnézzük a környéket. Barátaink egy újabb építésű részen élnek, a város szélén. Itt azért magasabb az életszínvonal. 

Gyönyörűek a házak és a kertek. Réka elmondta nekünk, hogy ezen a környéken tilos kerítést húzni a házak köré, mert rontaná az összképet. Betörőktől azonban nem kell tartaniuk, mert az nem miden napos dolog Kanadában. Nyitott minden kert, sokszor még a garázsajtót is nyitva felejtik. Kérdésemre, hogy nem zavarja-e a szomszédokat ha fényképezünk azt válaszolta, hogy nyugodtan itt nem szólnak érte. 

Kis házat nem nagyon láttunk, és nem volt ritka a 3 beállásos garázs sem. A minimum mindenhol a 2 állásos. Mint megtudtuk itt tényleg létszükséglet az autó. Nincsenek helyi buszjáratok. Amik vannak nagyon ritkán járnak, és sok vonathálózatuk sincsen. Így mindenki autóval jár mindenhova, bevásárolni, dolgozni, szórakozni... Még egy kis megjegyzés a garázsokról. Nagyon kevés olyan házat láttunk, ahol tényleg az autó tárolására használták volna. A legtöbb helyen raktárnak használják és a bekötőúton parkolnak az autókkal. Kérdésere, hogy akkor miért hívják ezek után garázsnak, nem jött válasz :)

A kertet mindenhol rendben tartják, és szelektíven gyűjtik a hulladékot. A házak itt is (akárcsak Amerikában) könnyű szerkezetesek. Nagyon gazdagnak kell lenni ahhoz, hogy valaki téglából építkezzen. Meg aztán gyorsabb is az építése és egyszerűbb a bontás, átépítés. Volt egy telek, ahol szinte csak szép sudár fenyők voltak a kertben. Gyönyörű volt. Így séta közben jöttünk rá arra is, hogy rengeteg a környéken a fekete mókus. Ott szaladgálnak mindenütt, a kertekben, az utakon és a fákon. 

Este aztán, megbeszéltük házigazdáinkkal, hogy milyen terveink is vannak az ott tartózkodás alatt, és melyekre tudnak elkísérni bennünket. Majd együtt elmentünk vacsorázni egy másik közeli tó partjára. Ez a tó még a városinál is hatalmasabb volt. Egyáltalán nem volt látható a túlpartja. Ránézésre akár tengernek is mondhattam volna. Pont akkor értünk oda, amikor lemenőben volt a nap. Gyönyörű volt. Vacsora közben párom "rágyújtott" az elektromos cigijére. Direkt azért kapta születésnapjára, hogy a hosszú repülőút ne legyen túl kényelmetlen számára. Meg aztán azt is hallottuk, hogy Kanadában nagyon kevés dohányzó hely akad. Jön a pincérlány és kedvesen szól, hogy ez nem dohányzó hely. Elmagyaráztuk neki, hogy ez elektromos cigaretta és nem bocsát kis füstöt magából. Erre elkerekedett a szeme és kérte hadd nézze meg. Egyből hívta a főnököt, hogy nézze csak mi van itt az európaiaknál. Neki is kéne egy mert rengeteget dohányzik, és sajnos nem tud róla, hogy ott lehetne kapni ilyet. Miután kicsodálkozták magukat, megkaptuk a vacsoránkat is. Majd mentünk vissza "haza" pihenni, másnap Torontó következett. 

Folyt köv.

2011. január 12., szerda

Kanadai utunk kezdete, egy halálos landolással

A Molyon Esmeralda-nak ígértem, hogy felteszek a blogomra pár képet a 2009-es Prince Edward szigeti utazásunkról. De hogy sorrendben, a történteknek megfelelően töltsem fel az eseményeket, szép sorrendben fogok mesélni. Igyekszem  bizonyos időközönként feltenni egy-egy újabb kirándulásunkat. 

Utazásunk története:

2009-ben meghívtak minket kanadai barátaink, hogy töltsünk náluk pár hetet, szívesen látnak minket. Még sosem jártunk a tengerentúlon, úgyhogy komolyan elgondolkodtunk az ajánlaton. Végül úgy döntöttünk, hogy meglépjük, hisz ez biztosan egy életre szóló kaland lesz és addig mozgunk szabadon amíg fiatalok vagyunk és még nincs családunk :) Januárban megkezdődött a szervezkedés. Először is olcsó(bb) repülőjegyet kellett vennünk. Hosszas kutakodás és egy rokon segítségének hála rátaláltunk egy igen kedvező ajánlatra. CSA (Cseh Légitársaság) volt a legkedvezőbb, valamiért akkor arra a járatra nem kellett illetéket fizetni. Le is csaptunk rá egyből nehogy elhappolják. Már csak azt kellett kitalálnunk mennyi időre is menjünk pontosan. Végül a 3,5 hétnél maradtunk. Mert a 3 hét olyan gyorsan elmegy a 4-et viszont már túlzásnak éreztük, úgyhogy ezért lett a köztes állapot. Szabadság ügyileg szerencsések voltunk mindketten. Párom szinte alig vette ki szabadságait, úgyhogy nem bánták egyáltalán hogy most végre elszabadul én pedig izgultam kissé, hogy mi lesz, de eldöntöttem maximum fizetetlen szabit veszek ki. Aztán végül az égiek segítettek: z utazás idejében pont két cég között voltam. Vagyis majdnem. Az új munkahelyemen nem bánták, hogy 1 hónapot még várniuk kell rám. 

Azután útikönyvet hajkurásztam szerte a városban és az interneten. Magyarul egyetlen egy sem jelent meg az utóbbi 5-10 évben, hiába érdeklődtem személyesen is a kiadóknál. Mindenhol sajnálkozó arccal közölték, hogy nincs. Két kiadó még ki is jelentette, hogy olyan kevés magyar utazik Kanadába, hogy nem érné meg nekik. Azon a kontinensen mindenki Amerikába igyekszik eljutni, Kanadára fittyet hánynak. Ezen kicsit felhúztam magam, de beláttam, hogy valahol neki is igaza van. Nem maradt más hátra, mint az hogy megvegyem angolul, nem kis pénzért persze. Nincs problémám az angol nyelvvel el is boldogulok vele szépen, de anyanyelvemen mégiscsak kényelmesebb és olcsóbb lett volna. (Megjegyzés: tavaly bóklásztunk az Alexandrában és mit látnak szemeim?! Az egyik kiadó, akit megkerestem végül csak kiadta magyarul. Ugyanaz a könyv, ugyanazzal a borítóval, amit mi angolul vettünk meg. Útitárs sorozat. Igaz, az én szemszögemből késtek egy évet, de legalább másnak már nem kell kutakodnia...). A könyv megkaparintása után megkezdődött a cetli háború. A könyv teteje, alja, oldala csupa csupa papírfecni volt a sok Post-ites jelölgetés miatt. Nagyjából végiggondoltuk hova is szeretnénk eljutni. Ekkor már tudtuk, hogy  a Prince Edward sziget nem fog kimaradni. Főleg miattam és Anne szeretetem miatt :) Az, hogy Torontóból a szigetre elrepüljünk komoly összeg lett volna, így aztán barátaink felajánlották, hogy adnak nekünk kölcsön egy autót, és ha szeretnénk akkor utazzunk azzal. Naná, hogy állt az alku! 

Google térkép a barátunk, így megnéztük, hogy hány kilométer is vár ránk a kocsiban. A válasz: rohadt sok! Kerülőkkel együtt (mert ugye nézelődni is szeretnénk) 2000 km oda és vissza, tehát összesen 4000! Párom nagyon szeret vezetni ezért a szemünk sem rebbent. (Na jó az enyém azért kicsit igen). 

Még a valuta kérdést kellett megoldani, ami szintén nem volt egyszerű. Itt is belépett a képbe, a magyarok csak Amerikába utaznak képlet. Kapásból nem is tudtak nekünk kanadai dollárt biztosítani ÚGY KELLETT HOZATNI! Mintha egy ritkán látogatott, háború sújtotta afrikai országba akarnánk utazni. Ezen már csak röhögni tudtam. De ezt is szerencsésen megoldottuk. Én még beszaladtam az OTP-be felmutattam a bankkártyámat és megkérdeztem - biztos, ami biztos - hogy fogok-e tudni fizetni vele Kanadában. A nő ránézett, majd egy határozott igennel felelt. (Figyelem ez a jövőben még lényeges lesz!). Én megnyugodva tettem kártyámat zsebre és vonultam ki a bank épületéből. 

Innentől kezdve már csak annyi volt a dolgunk, hogy várjuk az utazás napját, ami augusztus 16-án el is érkezett végre. Az itten hőmérséklet rekordokat döntögetett, az izzadtság átitatott rajtunk minden ruhadarabot. Már csak ezért is vártuk, hogy a híresen hűvös Kanadába érjünk végre!

Augusztus 16. Az indulás

Normális emberi időben kellett kiérnünk a reptérre. Kivételesen nem hajnalok hajnalán kellett kelnünk. Izgatottan csekkoltunk be. Izgultunk de nem csak az utazás miatt, hanem a poggyász miatt is: kedves pultos kisasszony, az egyik csomagra csak a prágai matricát tette fel a torontóit már nem. Utólag telefonált rá a belső kollégákra, hogy legyenek szívesek arra is rátenni, majd mosolyogva kívánt nekünk jó utat. Kidülledt szemekkel néztem a nőre. Jól hallottam amit hallottam? Innentől azon izgultam, hogy amikor majd' 12 órás repülés után kiszállunk felvenni a csomagjainkat, hiánytalanul vehessük át ingóságainkat. Jó! Lassan kezdtem megnyugodni. Vártuk hogy felszállhassunk a gépre. Nincs közvetlen járat Torontoba, tehát csakis átszállással tudtunk eljutni az úti célunkhoz. Emiatt is izgatottak voltunk, mert még soha nem repültünk sehova, ahova át kellett volna szállni. Álldogálunk a kapunál, egyetlen magyar szót sem hallunk a tömegben, aztán mégis valaki magyarul ránk köszön. Egy fiatal pár. Nagyon örülnek, hogy nem ők az egyetlen magyarok a gépen, ők is Torontóba repülnek. Elbeszélgetünk kicsit, a fiú nagyon ideges. Még sosem repült életében. Megnyugtatjuk, hogy nem nagy cucc, majd meglátja. Hamarosan felkapjuk kézipoggyászunkat, mert a kapun végre beengednek. Egy reptéri buszhoz vezet az út. Ebben még nincs semmi meglepő. De ahogy a busz egyre hátrébb és hátrébb visz minket, az egyre kisebb és kisebb gépek felé gyanakodni kezdünk. Mikor a gépünkhöz érünk megbizonyosodunk: egy kávédarálóval fogunk repülni! Párom a Király! felkiáltással fogadja az új infót, én meg a gépre meredek. És meredek. És még mindig csak meredek, mikor kedvesem megkérdi jól vagyok-e. Hát persze! Mi bajom is lenne!? Igaz, hogy a propellerek vészesen közel vannak a törzshöz és gondolatban száz módon is lepörgettem magamban hogyan fog leválni majd kettészelni minket, de majd túlélem. Csak 1 órás az út, nem lesz baj! Felszállunk, kicsit döcög, de minden rendben. A magyar fiúra gondolok, aki most repül először. Ha engem sokkolt a repülő látványa, akkor milyen hatással lehet rá? Ez alatt a rövid idő alatt is kapunk ételt. Figyelemelterelésnek tökéletes! Miután befejeztük, már ereszkedünk is. Megérkeztünk a prágai reptérre. Leszállásnál látom, hogy pakolják le a csomagokat. Nyújtogatom a nyakam, hogy meglátom-e a miénket. De fel kell szállnunk a buszra én meg nem látom már őket.

A prágai repülőtér HATALMAS! De a tájékoztató táblák egyértelműek, a belső vámnál simán átengednek. Egy óránk van az átszállásra, de bőven elég szerencsére. Még belefér egy kávé, a páromnak meg egy cigi.  Beszélgetünk a magyar párral, a fiú sápadt, nem viselte jól a repülőutat. Ahogy sejtettem, a kis géptől csak még jobban parázott. Odaérünk a kapuhoz, megnézik megint az útleveleinket. Az ablakon keresztül látjuk a hatalmas nagy gépet amivel repülni fogunk. Egy Airbus! Mondanom sem kell akkoriban voltak a sorozatos Airbus zuhanások! Felszállunk, tele van a gép. Csupa kanadai és cseh. Magyarok csak mi négyen vagyunk. Tényleg nem utaznak tőlünk sokan Kanadába! A csehek viszont.... dugig van velük a gép. Pontosak vagyunk, felszállunk, elfoglaljuk helyünket, a gép leghátsó részében. Hatalmas a gép, 3 oszlopban vannak ülések. Két-két sor az ablakok mellett és egy hármas sor közében. Mi a középsőben ülünk. Megkezdjük 9 órás repülőutunkat. Ezalatt kétszer is felszolgálnak ételt. Egyszer ebédet egyszer meg nasi félét. Kapunk takarókat és két ízben is hollywoodi filmet. Meg egy sikoltozós négy évest, aki körbe körbe rohangál a gépen. Miénk az utolsó előtti ülés, mögöttünk nem ül senki azok a pótülések, így a gyermek ott fordul meg unos untalan, a fülünkbe sikongat, néha a könyökünket is elsodorja. Mi aludni szeretnénk, de nem tudunk. Anyuka mosolyogva nézi hangos gyermekét. Én meg visszafogom magam és kérek fejfájásra gyógyszert a stewardestől. Kitöltetnek velünk egy papírt, hogy nem viszünk magunkkal fegyvert az országba, nem lépjük túl a megengedett cigaretta és alkohol mennyiséget, továbbá kíváncsiak hogy betegek vagyunk-e ill. voltunk-e mostanában farmon, állatok között. Kitöltjük, betesszük az útlevelünkbe és várunk. Végre megérkezünk! Leszállunk. Kivesszük a felső tartóból a csomagjainkat és a gép eleje felé kezdünk araszolni. Mi vagyunk leghátul, de nem zavar minket. Aztán hirtelen megáll a sor. Két egyenruhást látunk meg a közel a kijárathoz. Kikapnak valakit a székéből a földre vetik. Azt hisszük letartóztatnak valakit, de nem... a mellkasát kezdik nyomogatni. Egy idős nő. Nem mozdul. Most látok először meghalni valakit, és sosem gondoltam volna, hogy ez egy repülőn fog megtörténni. Megjelenik egy rendőr is. Felveszi a stewardeszek vallomását, megnézi a nő útlevelét. Kanadai volt, hazatartott éppen. A családja biztosan kint várja. Szegény. Mi is várunk. Nem engednek leszállni a gépről, amíg a rendőr azt nem mondja mehetünk. Aggódunk, mi van ha beteg volt a nő és karanténba zárnak minket? Egy órán át ülünk és várunk. A gép utasainak harmada már leszállt. Irigyeljük őket. Elszállítják a nő holtestét a rendőr pedig int, hogy mehetünk. Megkönnyebbülünk. A folyosón látjuk, hogy az általunk irigyelt többi utas sem mozdult sehová. Őket a folyosón tartották. Miután csatlakozunk hozzájuk egy biztonsági őr kíséretében eljutunk a poggyászokhoz. Megint izgulunk és várjuk, hogy mindkettő megérkezzen. Az egyik megvan, de hol a másik? Messziről kiszúrom, nem várom meg amíg hozzánk ér szaladok érte. Biztos akarok lenni benne, hogy a miénk. A Miénk! Hurrá! Sorbaállunk, hogy kikérdezhessenek minket, hogy miért is jöttünk Kanadába. Rengetegen vannak. Többsége indiai vagy arab. Mi is sorra kerülünk. Megkérdezik mi az utazásunk célja és miket szeretnénk megnézni. Elmondom az összes helyet amit látni szeretnénk. Megkérdezi, hol fogunk lakni. Elmondom, hogy  barátainknál. Megkérdezi, hogy ők hol laknak, mondom a város nevét, mire int, hogy mehetünk. Már csak az a kérdés, hogy a barátaink nem gondolták-e azt, hogy nem jöttünk végül. De nem! Ott várnak minket, ők is aggódtak, hogy megvárjuk-e őket, mert ők meg dugóba kerültek. Kimegyünk az épületből és mellbevág a pára minket! Nem hisszük el! A hűvös Kanadában most 35 fok meleg van. Magunkkal vittük a meleget. Barátaink mondják igen ritka ez a hőmérséklet és örüljünk, hogy jó időt fogtunk ki. Ők egy órányira laknak Torontótól egy kisebb városban. Kellemesen elbeszélgetünk, elmeséljük a leszállásos élményeinket és nagyon hamar meg is érkezünk. A nap hátralévő részében beszélgetünk, nevetgélünk és megvacsorázunk. Fáradtan zuhanunk az ágyunkba hat órával vagyunk a fekvési időnkhöz képest lemaradva. Megérkeztünk!

Folyt köv.

2011. január 1., szombat

Rachel Ward: Számok - A menekülés

Nehéz nekem most erről a könyvről értékelést írnom, mert sokat dicsérték külföldi oldalak ezt a könyvet így én is igen nagy reményekkel kezdtem neki és sajnos nem kaptam meg, amit vártam. Nagyon nem. De erről kicsit később.

A történet nem sokkal több, mint ami a borító hátlapján is olvasható: Jemnek a tizenöt éves lánynak különleges képessége van, meglátja mások szemében a haláluk napjának dátumát.
Korán árvaságra jutott, ezért egyik nevelőszülőtől a másikig tengődött. Képtelen mások szemébe nézni, mert nem akar állandóan a halál gondolatával szembesülni. Barátai nincsenek, személyes vagyona a semmivel egyenlő, jövőképe nincsen. Egy nap megismerkedik Spider-rel, aki minden undoksága ellenére is kitart mellette, és nem adja fel, hogy a közelebb kerülhessen hozzá. Jemmel pedig megtörténik a lehetetlen, barátra lel. Nem tudja sokáig élvezni ezt az új tapasztalatot, mert hamarosan igen nagy bajba kerülnek mindketten. Országos szintű körözést adnak ki ellenük, nekik pedig menekülniük kell.

Először is tisztázni szeretném, hogy ez a Rachel Ward nem az a Rachel Ward, aki Maggie-ként csavarta el Ralph atya fejét (többször is) a Tövismadarak című örökzöld sorozatban. Azért tisztázom ezt, mert lehet hogy más is úgy jár mint én, és abban a tévedésben leledzik, hogy a színésznő írásra adta a fejét :P Ezen a néven mostantól egy angol írónőt is számon kell tartanunk, aki ifjúsági irodalommal látja majd el a könyvpiacot. Első könyve a most szóban forgó Számok, mellyel egyből be is robbant a köztudatba. A könyvet hat hónapig írta és további hat hónapig szerkesztgette. Sajnos nem nagyon éreztem rajta. Az alaptörténet tetszik, különben nem is kezdtem volna el olvasni, nekem a történet további vezetésével, végiggondolásával és a fordítással vannak gondjaim (utóbbiról mondjuk az író nem tehet).

Mindazok ellenére, hogy Jem nem lett a szívem csücske megértettem a problémáját és azt is, hogy miért annyira antiszociális. Spider sem lett kedves nekem, de az ő bohósága és lázadozása is érthető volt. Ami a történetben kezdett nem igazán tetszeni az a menekülés maga. Volt benne pár hihetetlen dolog, amit nehezen tudtam elfogadni. Ilyen volt a kamionsofőrös rész, a Britney féle kaland a vége felé és az a tény, hogy amikor több napra bevásárolnak maguknak élelmiszert akkor zömében chips-et és cola-t vesznek… Néhány elméleti bukta is volt benne, az egyik pillanatban a térdét fájlalta a főhősnő, a következőben meg a bokája sajgott. Sokan felhánytorgatták, hogy sok benne a vulgáris szó. Valóban sok benne a káromkodás, de ez engem nem zavart különösebben. Utcagyerekektől mégis mi mást várhatunk? Én inkább azon csodálkoztam, hogy nincs benne ennél is több. Az is igaz azonban, hogy ennek tükrében nem jó az a 12-es karika a hátoldalon. Én 14-esre cserélném, de inkább 16-osra.

Az írónő stílusáról egyszerűen nem tudok képet alkotni, mert szerintem a magyar fordítás rengeteget rontott rajta. Nem is minden esetben a fordítás, de a fordító munkájának ellenőrzése ill. annak hiánya nyomta rá  teljesen a bélyeget. Nagyon át kellett volna olvasnia valakinek még a szerkesztés előtt. Égbekiáltó és szembántó fogalmazási hibákkal van tele. Főleg az eleje.

Pár példa, hogy mikre is gondolok:

Gondolod, ami megy ilyenkor.”„Spider tette, mintha összezuhanna, meg egy jól eltúlzott sóhaj kíséretében a szemét forgatta.”
„Attól kezdve, hogy Spider mondta, egy pár napon keresztül kábé minden a percben, egészen addig, amíg már mentem felfele a buliba a lépcsőn.”

Pupilla a Molyon próbált nekem segíteni, és azt tanácsolta, hogy próbáljam nem észrevenni, de ez nekem nem ment. Nem ment, mert akárhányszor elértem egy ilyen félresikerült mondathoz akkor négyszer is újraolvastam a bekezdést, mert mindig azt hittem, hogy félreolvastam valamit. Ez pedig nagyban zavarta az olvasás élményét. A végére sikerült úgy ahogy beprogramozni az agyam annyira, hogy elfogadjam ha rosszul olvastam valamit, az nem miattam van. Mivel új kiadóról beszélünk, ezért betudom ezt kezdeti nehézségnek. 

Többen írták továbbá, hogy a végével nem teljesen voltak kibékülve. Pedig nekem az tetszett a legjobban. Az utolsó 10 oldal miatt érzem úgy, hogy a folytatásra is kíváncsi lennék.

SPOILER VESZÉLY, csak az olvassa most ezt a részt, aki már olvasta: Sejtettem, hogy valami hasonló lesz a vége, de azért az írónő hiányos tudása a terhességről szembeötlő volt. 2 nappal azután, hogy lefeküdt a sráccal a lány már produkálta is a terhességi tüneteket… mintha egy Bravo újságból vette volna az írónő a tapasztalatait. Szomorú, legalább olvasott volna kicsit utána. Az, hogy a rendőrök miért hagyták hirtelen békén a lányt a végén és mi lett a késes dolog következménye, nem tudtuk meg. Ez is zavart kissé. SPOILER VÉGE.
Az utolsó tíz oldal előtti végkifejlet olyan volt, mintha csak úgy hirtelen gyorsan lezárták volna az egészet, hogy előkészíthessék a terepet a következő résznek. Ez sem igazán tetszett. 

És bár rengeteg negatív észrevételem van a könyvvel kapcsolatban pár dolgot azonban mindenképpen dicséretesnek tartok. Azt például, hogy a főszereplők nem menő fiatalok, hanem problémás kamaszok. Vagy az, hogy nem Amerikában játszódik, hanem Angliában. És azt is, hogy van benne filozófia is és akaratlanul is elgondolkodik az ember: akarnám én tudni a halálom idejét? És ha megpróbál közbeavatkozni valaki a sors dolgába, akkor azt is eleve elrendelték-e és befolyásolja-e a végkifejletet? És így tovább.

Még két rész fog megjelenni a sorozatban:
2 - A káosz
3 - Az örökkévaló

Borító tekintetében nekem az angol jön be  a legjobban. 

Pontlevonások:
2 a történet alakulása miatt és még
2 a rossz szerkesztés/fordítás miatt.

Köszönöm a Lybrum kiadónak a könyvet. 



Borostyán, 2011. január 01.