Kanadai utunk kezdete, egy halálos landolással

A Molyon Esmeralda-nak ígértem, hogy felteszek a blogomra pár képet a 2009-es Prince Edward szigeti utazásunkról. De hogy sorrendben, a történteknek megfelelően töltsem fel az eseményeket, szép sorrendben fogok mesélni. Igyekszem  bizonyos időközönként feltenni egy-egy újabb kirándulásunkat. 

Utazásunk története:

2009-ben meghívtak minket kanadai barátaink, hogy töltsünk náluk pár hetet, szívesen látnak minket. Még sosem jártunk a tengerentúlon, úgyhogy komolyan elgondolkodtunk az ajánlaton. Végül úgy döntöttünk, hogy meglépjük, hisz ez biztosan egy életre szóló kaland lesz és addig mozgunk szabadon amíg fiatalok vagyunk és még nincs családunk :) Januárban megkezdődött a szervezkedés. Először is olcsó(bb) repülőjegyet kellett vennünk. Hosszas kutakodás és egy rokon segítségének hála rátaláltunk egy igen kedvező ajánlatra. CSA (Cseh Légitársaság) volt a legkedvezőbb, valamiért akkor arra a járatra nem kellett illetéket fizetni. Le is csaptunk rá egyből nehogy elhappolják. Már csak azt kellett kitalálnunk mennyi időre is menjünk pontosan. Végül a 3,5 hétnél maradtunk. Mert a 3 hét olyan gyorsan elmegy a 4-et viszont már túlzásnak éreztük, úgyhogy ezért lett a köztes állapot. Szabadság ügyileg szerencsések voltunk mindketten. Párom szinte alig vette ki szabadságait, úgyhogy nem bánták egyáltalán hogy most végre elszabadul én pedig izgultam kissé, hogy mi lesz, de eldöntöttem maximum fizetetlen szabit veszek ki. Aztán végül az égiek segítettek: z utazás idejében pont két cég között voltam. Vagyis majdnem. Az új munkahelyemen nem bánták, hogy 1 hónapot még várniuk kell rám. 

Azután útikönyvet hajkurásztam szerte a városban és az interneten. Magyarul egyetlen egy sem jelent meg az utóbbi 5-10 évben, hiába érdeklődtem személyesen is a kiadóknál. Mindenhol sajnálkozó arccal közölték, hogy nincs. Két kiadó még ki is jelentette, hogy olyan kevés magyar utazik Kanadába, hogy nem érné meg nekik. Azon a kontinensen mindenki Amerikába igyekszik eljutni, Kanadára fittyet hánynak. Ezen kicsit felhúztam magam, de beláttam, hogy valahol neki is igaza van. Nem maradt más hátra, mint az hogy megvegyem angolul, nem kis pénzért persze. Nincs problémám az angol nyelvvel el is boldogulok vele szépen, de anyanyelvemen mégiscsak kényelmesebb és olcsóbb lett volna. (Megjegyzés: tavaly bóklásztunk az Alexandrában és mit látnak szemeim?! Az egyik kiadó, akit megkerestem végül csak kiadta magyarul. Ugyanaz a könyv, ugyanazzal a borítóval, amit mi angolul vettünk meg. Útitárs sorozat. Igaz, az én szemszögemből késtek egy évet, de legalább másnak már nem kell kutakodnia...). A könyv megkaparintása után megkezdődött a cetli háború. A könyv teteje, alja, oldala csupa csupa papírfecni volt a sok Post-ites jelölgetés miatt. Nagyjából végiggondoltuk hova is szeretnénk eljutni. Ekkor már tudtuk, hogy  a Prince Edward sziget nem fog kimaradni. Főleg miattam és Anne szeretetem miatt :) Az, hogy Torontóból a szigetre elrepüljünk komoly összeg lett volna, így aztán barátaink felajánlották, hogy adnak nekünk kölcsön egy autót, és ha szeretnénk akkor utazzunk azzal. Naná, hogy állt az alku! 

Google térkép a barátunk, így megnéztük, hogy hány kilométer is vár ránk a kocsiban. A válasz: rohadt sok! Kerülőkkel együtt (mert ugye nézelődni is szeretnénk) 2000 km oda és vissza, tehát összesen 4000! Párom nagyon szeret vezetni ezért a szemünk sem rebbent. (Na jó az enyém azért kicsit igen). 

Még a valuta kérdést kellett megoldani, ami szintén nem volt egyszerű. Itt is belépett a képbe, a magyarok csak Amerikába utaznak képlet. Kapásból nem is tudtak nekünk kanadai dollárt biztosítani ÚGY KELLETT HOZATNI! Mintha egy ritkán látogatott, háború sújtotta afrikai országba akarnánk utazni. Ezen már csak röhögni tudtam. De ezt is szerencsésen megoldottuk. Én még beszaladtam az OTP-be felmutattam a bankkártyámat és megkérdeztem - biztos, ami biztos - hogy fogok-e tudni fizetni vele Kanadában. A nő ránézett, majd egy határozott igennel felelt. (Figyelem ez a jövőben még lényeges lesz!). Én megnyugodva tettem kártyámat zsebre és vonultam ki a bank épületéből. 

Innentől kezdve már csak annyi volt a dolgunk, hogy várjuk az utazás napját, ami augusztus 16-án el is érkezett végre. Az itten hőmérséklet rekordokat döntögetett, az izzadtság átitatott rajtunk minden ruhadarabot. Már csak ezért is vártuk, hogy a híresen hűvös Kanadába érjünk végre!

Augusztus 16. Az indulás

Normális emberi időben kellett kiérnünk a reptérre. Kivételesen nem hajnalok hajnalán kellett kelnünk. Izgatottan csekkoltunk be. Izgultunk de nem csak az utazás miatt, hanem a poggyász miatt is: kedves pultos kisasszony, az egyik csomagra csak a prágai matricát tette fel a torontóit már nem. Utólag telefonált rá a belső kollégákra, hogy legyenek szívesek arra is rátenni, majd mosolyogva kívánt nekünk jó utat. Kidülledt szemekkel néztem a nőre. Jól hallottam amit hallottam? Innentől azon izgultam, hogy amikor majd' 12 órás repülés után kiszállunk felvenni a csomagjainkat, hiánytalanul vehessük át ingóságainkat. Jó! Lassan kezdtem megnyugodni. Vártuk hogy felszállhassunk a gépre. Nincs közvetlen járat Torontoba, tehát csakis átszállással tudtunk eljutni az úti célunkhoz. Emiatt is izgatottak voltunk, mert még soha nem repültünk sehova, ahova át kellett volna szállni. Álldogálunk a kapunál, egyetlen magyar szót sem hallunk a tömegben, aztán mégis valaki magyarul ránk köszön. Egy fiatal pár. Nagyon örülnek, hogy nem ők az egyetlen magyarok a gépen, ők is Torontóba repülnek. Elbeszélgetünk kicsit, a fiú nagyon ideges. Még sosem repült életében. Megnyugtatjuk, hogy nem nagy cucc, majd meglátja. Hamarosan felkapjuk kézipoggyászunkat, mert a kapun végre beengednek. Egy reptéri buszhoz vezet az út. Ebben még nincs semmi meglepő. De ahogy a busz egyre hátrébb és hátrébb visz minket, az egyre kisebb és kisebb gépek felé gyanakodni kezdünk. Mikor a gépünkhöz érünk megbizonyosodunk: egy kávédarálóval fogunk repülni! Párom a Király! felkiáltással fogadja az új infót, én meg a gépre meredek. És meredek. És még mindig csak meredek, mikor kedvesem megkérdi jól vagyok-e. Hát persze! Mi bajom is lenne!? Igaz, hogy a propellerek vészesen közel vannak a törzshöz és gondolatban száz módon is lepörgettem magamban hogyan fog leválni majd kettészelni minket, de majd túlélem. Csak 1 órás az út, nem lesz baj! Felszállunk, kicsit döcög, de minden rendben. A magyar fiúra gondolok, aki most repül először. Ha engem sokkolt a repülő látványa, akkor milyen hatással lehet rá? Ez alatt a rövid idő alatt is kapunk ételt. Figyelemelterelésnek tökéletes! Miután befejeztük, már ereszkedünk is. Megérkeztünk a prágai reptérre. Leszállásnál látom, hogy pakolják le a csomagokat. Nyújtogatom a nyakam, hogy meglátom-e a miénket. De fel kell szállnunk a buszra én meg nem látom már őket.

A prágai repülőtér HATALMAS! De a tájékoztató táblák egyértelműek, a belső vámnál simán átengednek. Egy óránk van az átszállásra, de bőven elég szerencsére. Még belefér egy kávé, a páromnak meg egy cigi.  Beszélgetünk a magyar párral, a fiú sápadt, nem viselte jól a repülőutat. Ahogy sejtettem, a kis géptől csak még jobban parázott. Odaérünk a kapuhoz, megnézik megint az útleveleinket. Az ablakon keresztül látjuk a hatalmas nagy gépet amivel repülni fogunk. Egy Airbus! Mondanom sem kell akkoriban voltak a sorozatos Airbus zuhanások! Felszállunk, tele van a gép. Csupa kanadai és cseh. Magyarok csak mi négyen vagyunk. Tényleg nem utaznak tőlünk sokan Kanadába! A csehek viszont.... dugig van velük a gép. Pontosak vagyunk, felszállunk, elfoglaljuk helyünket, a gép leghátsó részében. Hatalmas a gép, 3 oszlopban vannak ülések. Két-két sor az ablakok mellett és egy hármas sor közében. Mi a középsőben ülünk. Megkezdjük 9 órás repülőutunkat. Ezalatt kétszer is felszolgálnak ételt. Egyszer ebédet egyszer meg nasi félét. Kapunk takarókat és két ízben is hollywoodi filmet. Meg egy sikoltozós négy évest, aki körbe körbe rohangál a gépen. Miénk az utolsó előtti ülés, mögöttünk nem ül senki azok a pótülések, így a gyermek ott fordul meg unos untalan, a fülünkbe sikongat, néha a könyökünket is elsodorja. Mi aludni szeretnénk, de nem tudunk. Anyuka mosolyogva nézi hangos gyermekét. Én meg visszafogom magam és kérek fejfájásra gyógyszert a stewardestől. Kitöltetnek velünk egy papírt, hogy nem viszünk magunkkal fegyvert az országba, nem lépjük túl a megengedett cigaretta és alkohol mennyiséget, továbbá kíváncsiak hogy betegek vagyunk-e ill. voltunk-e mostanában farmon, állatok között. Kitöltjük, betesszük az útlevelünkbe és várunk. Végre megérkezünk! Leszállunk. Kivesszük a felső tartóból a csomagjainkat és a gép eleje felé kezdünk araszolni. Mi vagyunk leghátul, de nem zavar minket. Aztán hirtelen megáll a sor. Két egyenruhást látunk meg a közel a kijárathoz. Kikapnak valakit a székéből a földre vetik. Azt hisszük letartóztatnak valakit, de nem... a mellkasát kezdik nyomogatni. Egy idős nő. Nem mozdul. Most látok először meghalni valakit, és sosem gondoltam volna, hogy ez egy repülőn fog megtörténni. Megjelenik egy rendőr is. Felveszi a stewardeszek vallomását, megnézi a nő útlevelét. Kanadai volt, hazatartott éppen. A családja biztosan kint várja. Szegény. Mi is várunk. Nem engednek leszállni a gépről, amíg a rendőr azt nem mondja mehetünk. Aggódunk, mi van ha beteg volt a nő és karanténba zárnak minket? Egy órán át ülünk és várunk. A gép utasainak harmada már leszállt. Irigyeljük őket. Elszállítják a nő holtestét a rendőr pedig int, hogy mehetünk. Megkönnyebbülünk. A folyosón látjuk, hogy az általunk irigyelt többi utas sem mozdult sehová. Őket a folyosón tartották. Miután csatlakozunk hozzájuk egy biztonsági őr kíséretében eljutunk a poggyászokhoz. Megint izgulunk és várjuk, hogy mindkettő megérkezzen. Az egyik megvan, de hol a másik? Messziről kiszúrom, nem várom meg amíg hozzánk ér szaladok érte. Biztos akarok lenni benne, hogy a miénk. A Miénk! Hurrá! Sorbaállunk, hogy kikérdezhessenek minket, hogy miért is jöttünk Kanadába. Rengetegen vannak. Többsége indiai vagy arab. Mi is sorra kerülünk. Megkérdezik mi az utazásunk célja és miket szeretnénk megnézni. Elmondom az összes helyet amit látni szeretnénk. Megkérdezi, hol fogunk lakni. Elmondom, hogy  barátainknál. Megkérdezi, hogy ők hol laknak, mondom a város nevét, mire int, hogy mehetünk. Már csak az a kérdés, hogy a barátaink nem gondolták-e azt, hogy nem jöttünk végül. De nem! Ott várnak minket, ők is aggódtak, hogy megvárjuk-e őket, mert ők meg dugóba kerültek. Kimegyünk az épületből és mellbevág a pára minket! Nem hisszük el! A hűvös Kanadában most 35 fok meleg van. Magunkkal vittük a meleget. Barátaink mondják igen ritka ez a hőmérséklet és örüljünk, hogy jó időt fogtunk ki. Ők egy órányira laknak Torontótól egy kisebb városban. Kellemesen elbeszélgetünk, elmeséljük a leszállásos élményeinket és nagyon hamar meg is érkezünk. A nap hátralévő részében beszélgetünk, nevetgélünk és megvacsorázunk. Fáradtan zuhanunk az ágyunkba hat órával vagyunk a fekvési időnkhöz képest lemaradva. Megérkeztünk!

Folyt köv.