2004 – Agave kiadja magyarul a
könyvet. Még nem igazán kelti fel érdeklődésemet.
2010 – Bemutatják a hazai mozik a
filmet. Az előzetes hatására már bizony felkapom a fejem, de még ellenállok.
2010 – ugyanebben az évben újra
kiadja Agave immáron a filmes borítóval. Kezdem megadni magam, felteszem a
könyvet a várólistámra.
2011 tavasza egy hétfő este –
egy, eddig számomra ismeretlen stand-upos lelövi a poént a könyv végéről a
Showder Klubban… állam leesik, szemem kigúvad. Kedves Tóth Edu! Nem leszel a kedvencem! Mindegy, reménykedem benne, hogy agyam szűri az infót és hamar
elfelejtem…. de b* meg, NEM! Jó, jó! Mély levegőt veszek, sokszor egymás után
és lenyugszom szépen! Így ni!
Ennek fényében hátrébb is került
a várólistámon, mígnem a könyvtárban szembe nem köszönt velem. Megsajnáltam, ne
árválkodjon ott egymaga a kirakatpolcon és elhoztam.
Nekikezdtem, de közben erősen
szuggeráltam magam: „Nem emlékszel rá mit mondtak! Különben is tévedhetett!
Lehet, hogy a filmben más a vége” stb… Más szóval: mindent megpróbáltam. Végül
Denis Lehane segített rajtam, mert olyan jól ír a fickó, oly annyira képes
titokzatos lenni, hogy a végére már meg is feledkeztem az engem zavaró
tényezőről.
A két főszereplő Teddy Daniels és
Chuck Aule szövetségi rendőrbírók, akiket azért küldenek a Viharszigeten lévő
Ashecliffe elmegyógyintézetbe, hogy kivizsgálják, hogyan, mi módon szökhetett
meg az egyik rab a szobájából. Az eltűnt nő nem enyhén skizofrén, téveszméi
vannak és amúgy nagyon mesterien tud rejtélyes üzeneteket hátra hagyni. A
személyzet látszólag segít a nyomozóknak, de egyre többször van olyan érzése az
embernek, hogy sok mindent elhallgatnak. Egy idő után már nem csupán az
elhallgatás ténye lesz zavaró, a nyomozóknak egyre sűrűbben kell a hátuk mögé
nézniük. Közben kitör az évtized vihara, a kompok nem járnak, a telefon- és
rádióösszeköttetés kilehelte a lelkét, az orvosok és az ápolók egyre furcsábban
viselkednek, a „C” szektor minduntalan szóba kerül és az eltűnt nő még mindig
nincs meg. Három kérdés nem hagyja Teddy-t nyugodni: 1. Ki lehet a titokzatos
67-es beteg? 2. Hol lehet Laeddis? 3. És mégis mi a fenét művelnek az őrökkel
körülvett világítótoronyban?
Tehát, ahogy említettem Dennis
Lehane olyan jól vezeti a történetet, olyan jól keveri a lapokat, hogy kb. a
történet 1/3-tól már nem is gondoltam arra a bizonyos dologra :P Teddy szimpatikus volt, de a legjobban Chuck
figurája tetszett, aki mindig el tudott sütni egy poént, és hamar megtalálta a
közös hangot az emberekkel.
Az író állítása szerint még a
Titokzatos folyónál is lélekfeszítőbb könyvet akart írni (Azt egyébként csak
filmen láttam. És hiába tetszett, hiába volt megdöbbentő a vége, mégis azt
mondom, nem fogom elolvasni könyvben, mert annyira felkavart, hogy nem
szeretném még egyszer átélni) egy erős gótikus beütéssel. Nos, a lélekfeszítő
rész összejött, a gótikából viszont nem sokat éreztem. Persze van benne egy
rémisztő tébolyda, és sok benne a talány is, de valahogy mégsem éreztem azt a
sötétséget benne, ami a gótika oly sajátossága. Egyedül akkor éreztem a
jelenlétét, amikor Teddy bevette a fejfájására a gyógyszert (második
alkalommal) ill. amikor a „C” részlegen kóválygott a két főhős.
A vége pedig, hát egyszerűen
fantasztikus, minden egyes kirakós darab a helyére kerül. A legeslegvégével nem
voltam mondjuk egészen kibékülve, de teljesen megértem, hogy a drámai hatás
miatt ennek így kellett végződnie. De akkor is…
A megfilmesítésen persze nem is
csodálkozom (még nem láttam, de hamarosan azt is kipipálhatom) de a képregény
változaton már igen. Bár az utóbbi időben igen csak trendi lett, hogy egy
regényt grafikus úton is eladják a vevőknek, mégis ebben a műfajban meglepő
volt számomra. Aztán végülis belegondoltam: mi más érdemelné meg a grafikát ha
nem egy ilyen történet, egy ilyen miliőben?! Ahogy a neten belenéztem a
szereplők nem is sikerültek rosszul.
Filmelőzetes:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése