Michael Grant: Köddé váltak

Nem mondom, hogy felkészületlenül ért a magyar megjelenés, mert Amerikában már nagyon elterjedt volt ez a könyv. Úton útfélen belebotlott az ember, és mindenhol dicsérő szavakkal illették. Nem lett akkora siker, mint mondjuk Az éhezők viadala, de az olvasók egyöntetűen kijelentették, hogy márpedig ez egy jó könyv és ha a fene fenét eszik is beszerzik a második részt. Ezek után engem már az első részért is megevett a fene, de türtőztettem magam, mert akadt más könyv is, amin „túleshetnék”. Miután azonban egy véletlen Molyos böngészést követően kiszúrtam (kb. fél évvel megjelenés után), hogy édes anyanyelvemen is kapható már, nem sokat gondolkodtam.

Az alaptörténet érdekes, bár nem teljesen új.  

Egy szép napsütötte hétköznapon (tán még a madarak is csiripeltek), a Perdido Parton élő felnőttek és tinédzserek egy szempillantás alatt mind eltűnnek. Az egyik pillanatban még magyaráznak a táblánál, vezetik az autójukat, üvöltenek a telefonba vagy készítik az ételeiket, amikor is Huss! köddé válnak. Az iskolában korosztályoknak megfelelő reakciókat kapunk (akár tanulmánykép is lehetne): a kicsik csak pislognak és toporognak, nem értik mi történt, az alsósok vidámak és úgy érzik most mindenhez szabad a pálya, a 12-14 évesek azonban azonnal telefont ragadnak és próbálják utolérni a szüleiket. Sikertelenül. Sokan hazarohannak, páran fosztogatni kezdenek, de akadnak olyanok is, akik megpróbálnak másokon segíteni. Sam neve már ismert a suliban, évekkel ezelőtt már megmentette pár ember életét. Most automatikusan tőle várnak segítséget, rá figyelnek és tőle kérdeznek. Neki azonban nincs ínyére a dolog, úgy érzi nem ő a megfelelő ember erre a posztra, és ezt hamar a többiek tudomására is hozza. Mások azonban nagyon is szívesen kézhez veszik az irányítást, amiből hamarosan káosz és brutalitás születik. Sam és 3 jó barátja (Astrid, Edilio és Quinn) elindul, hogy megkeressék Astrid autista kisöccsét de útközben szó szerint falba ütköznek: hamar kiderül, hogy a város nem pusztán felnőtt mentes lett, hanem egy kemény, áthatolhatatlan fal veszi körül, amelyen kijutni vagy átlátni képtelenség. Izolálódtak, elzárták őket a külvilágtól. Mikor visszatérnek új vezető érkezik a városba. Valaki, aki sokkal nyugtalanítóbb, mint a helyi rosszfiúk csapata, valaki, aki hatalmas erő birtokában van, valaki aki nem óhajtja, hogy megváltozzanak a dolgok. Egyre több gyereken jelentkeznek abnormális tünetek, természetfeletti erő és testi átalakulás kíséretében, ráadásul ketyeg az óra, és mindenki, akinek közeledik a 15-dik születésnapja retteg, mert hamarosan köddé válik ő is…

Nagyon izgalmas volt, tényleg jól ír ez a Michael Grant, bár gondolom az ezt a könyvet megelőző 150 könyve azért adott gyakorlásra lehetőséget (nem, egyik könyve sem lett ismert, tulajdonképpen senki sem hirdeti ,hogy olvasta volna őket, a keresőben is nehezen akadtam pár darabra). A regény első felét leszámítva, ahol szükség van magyarázatokra (esetenként ködösítésekre) és pontos leírásokra, pörögnek az események. A második felét már egy ültő helyemben kivégeztem. A végén persze nyitott kérdés marad, ezen nem rökönyödtem meg, hisz tisztában voltam már vele, hogy ez a sorozat hat részt foglal magába. Az első három már megjelent angolul, a negyedik 2011 áprilisában fog, a többiről a címeiken kívül még nincs info.

Az angol címek sorrendben a következők: Gone (Köddé váltak), Hunger, Lies, Plague, Darkness, Light

Mindazonáltal, hogy az alaptörténet tényleg jó, azért hadd jegyezzem meg, hogy azért nem nagyon van már új a nap alatt.

Elég erős Legyek ura érzése van az embernek, miközben olvas, aztán ott van még egy kis X-Men behatás is, Stephen Kingről már ne is beszéljek (főleg a Langolierek és az Under the Dome című könyveire gondolok, utóbbiban egy város egy kupola alá bezárva találja magát egy szép napon, és bár ez a Gone után jelent meg, az állítják, hogy King már előbb papírra vetette) akire a bányás jeleneteknél többször is erősen gondoltam.

A magyar borító az angol nyomdokaiban lépeget. Az eredeti amerikai (balra) nekem sehogy sem tetszik. Olyan…. semmilyen. A képen Sam és Astrid látható, de egyik sem olyan szimpatikus számomra, mint ahogy én elképzeltem őket. Rendben, hogy a lány stréber, de muszáj volt a modellre azt a baromi csúnya blúzt ráadni? Úgy néz ki, mint egy tehenészlány. Már csak egy szalmakalap kéne a fejére és egy szalmaszál a szájába, hogy azt rágcsálja.

A legtöbb ország vagy az amerikai vagy az angol sémát vette át, a hollandok azonban kissé átalakították a tengerentúli változatot és szerintem sokkal jobb lett, mint az eredeti. Íme: 

Kedvenc karakteremmé egyébként meglepő módon sem Sam, sem Astrid nem lépett elő, ezt a posztot Edilio és Lana töltötte be. Quinnt szinte már az elejétől rühelltem, és nem is kellett "csalódnom" benne. Egyébként ebben is nagyon jó az író: a jellemábrázolásban. Hamar felismerni kinél mi a pálya, merről fúj a szél és hogyan zörög a haraszt...

A magyar kiadásról még annyit, hogy sajnálatos módon tele van elütési és ragozási hibával, ami kissé zavaró még akkor is, ha a történet érdekfeszítő és gyorsan lapozok. Akkor is előfordult, hogy egy-egy sort kétszer is elolvastam, mert elsőre nem volt értelmes a mondat.

A második rész magyar megjelenéséről nem tudok semmi biztosat mondani, a kiadó még nem döntött. Pedig én már várom! Nagyon! 

A könyv amerikai előzetese

És az angol előzetes

Részlet a könyvből:

…A tanár egy perccel korábban még a polgárháborúról beszélt. A következő percben eltűnt.

Egyszerűen köddé vált.

Elpárolgott.

Nyom nélkül, egy pillanat alatt.

Sam Temple a táblát bámulta történelemórán, ami a harmadik órájuk volt aznap, de a gondolatai messze jártak. Gondolatban lent futott a parton, Quinn barátjával. Szörfdeszkájukkal a hónuk alatt szaladtak, kiáltoztak, és készültek az első ugrásra a Csendes-óceán hideg vizébe.

Egy pillanatig azt hitte, hogy csak képzelődött, hogy álmodta az egészet.

Mary Teraffinóhoz fordult, aki a bal oldalán ült. – Te is láttad?

Mary is arra a pontra meredt, ahol az előbb még a tanáruk állt.

– Hé, hová lett Trentlake tanár úr? – kérdezte Quinn Gaither, Sam legjobb, sőt talán egyetlen barátja. Ő épp Sam mögött ült. Szerették az ablak melletti padot, ahonnét néha, ha sikerült jól helyezkedniük, megláthatták a tenger vékony, csillogó csíkját az iskola és a házak között.

– Biztosan elment – mondta Mary, bár ő maga sem hitte el.

Edilio, egy új fiú, akit Sam érdekes jövevénynek tartott, a fejét ingatta. – Nem, srácok. Hopp: eltűnt – ujjaival találóan érzékeltette, mi történhetett.

A gyerekek tanácstalanul nézegettek hol egymásra, hol körbe a teremben, és izgatottan nevetgéltek. Senki sem ijedt meg, senki sem sírt. Az egész inkább viccesnek tűnt.

Kiadja: Egmont Hungary