Maggie Stiefvater: Lament

Ezen értékelésem még 2009 nyaráról származik, a közeledő magyar megjelenés okán került elő most gépem rejtett zugaiból :) Ha minden jól megy, akkor Könyvhéten jelenik meg. Hajrá!

Az írónő első könyve, amivel rögtön belopta magát az olvasók szívébe.

Először is tündérekről szól. Ami nagy divat lett mostanában Amerikában (ők is a vámpírok versenytársai lettek, csak úgy mint az angyalok).

Deirdre tehetséges hárfaművész aki a zene világában él. Legjobb barátja James is tehetséges, ő skót dudán játszik. A történet egy versennyel kezdődik, ahol főhősnőnk a szokásos forgatókönyvnek megfelelően kidobja a taccsot, mert nála ez már csak így működik fellépések előtt. Élete legkellemetlenebb pillanatában ismerkedik meg Luke-kal, aki úgy tűnik egyenesen a lány előző esti álmából lépett elő. A fiú pedig úgy tűnik, hogy mindent tud a lányról. Felkéri hogy zenéljenek együtt, majd a versenyen is együtt lépnek fel. A lány zenei tehetsége azonban nem csak a nézőtéren ülőket varázsolja el. És van, aki mindent megtenne, hogy varázsa hamuba porladjon vele együtt. Vajon mi köze ehhez Lukenak és miért van ott mindenütt ahova a lány megy?

Deridre egyszerre akarja tudni és visszautasítani a válaszokat. Beleszeretett a fiúba és néha már úgy tűnik a fiú sem tud neki ellenállni. De ki lesz vajon a nyertes a Deirdra életéért dúló csatában? Valaki mindenféleképpen nyerni fog, míg mások akár az életüket is áldozhatják érte.

Komolyan mondom felüdülés volt ezt a könyvet olvasni a Wicked Lovely után, ami kissé hasonlít erre a könyvre, de ez sokkal sokkal jobb és izgalmasabb. Mindig van benne valami meglepetés, valami csavar. Valami új. Jó, nem azt mondom a klisék és a „bevált” fordulatok is megtalálhatóak benne, de a történet folyása és az írói stílus könnyen feledteti mindezt. A végén már azt hittem, hogy valamilyen tömeg klisés megoldás lesz, de nem. Szépen meglepődtem, mert egyáltalán nem ilyenre gondoltam. Anélkül, hogy lelőném a poént: a főhősnő használja a fejét és nem a „szeretet mindent legyőz” és más hasonló nyálas dolgokkal fejeződik be. Bár azt is meg kell mondanom, hogy az abszolút végén kicsit elszomorodtam, mert látszólag nem teljes az öröm. De majd meglátjuk a második részt. Már kíváncsian várom a folytatást, el fogom majd azt is olvasni mindenképpen. A könyv felétől már a fekvési időt folyamatosan nyújtottam, mert annyira vártam mi fog még történni.

Kedvenc főhősöm James a lány legjobb barátja, bár Luke is igen megnyerő és kedvelni való. Deirdre eléggé irracionálisan viselkedik néha és annyira elvakítja a szerelem, hogy képtelen tiszta fejjel gondolkodni. Ez nem mindig tetszett benne, de azért kedves gondolatai vannak és igen erős egyéniségű lány. A történetet nem ő meséli el, de az ő szemszögén keresztül követjük végig az egészet.

Tiniknek és felnőtteknek is ajánlom, azoknak, akik szeretik az izgalmas könyveket és a mindent elsöprő, veszélyekkel járó szerelmes történeteket. Ha pedig valaki tündér rajongó, akkor meg egyenesen kötelező :)

Ja! És kipróbáltam úgy olvasni a könyvet, hogy közben kelta népzenét hallgattam, hárfával, furulyával, hegedűvel és miegymás.

Egy példa. (Celtic Woman rulez!)

Azt pedig már sokan tudjuk, hogy maga Maggie is több hangszeren játszik, többek közt skót dudán is, így nem csoda, hogy olyan érzékletesen tudja leírni a hangszerek hangját és azok hatását. 

Az amerikai borítóról a személyes véleményem (fent):

Szépek rajta a lóherék, de ez minden. Semmitmondó, amolyan átlagos. Szerintem egyáltalán nem kelti fel a figyelmet, hogy a vásárló elolvassa a hátoldalát.

A másik amerikai verziótól (balra) meg egész egyszerűen kiver a víz. Olyan a lány arca, mint egy horror képregényből lépett volna elő.

Az angol piros hátteres fehér galambos már sokkal jobb (jobbra) :)

Nekem a Shivernél is jobban tetszett! pedig én ki nem állhatom a tündéreket, de tényleg. :D

Még annyit, ha valaki esetleg unalmasnak találná a hárfát (mint én annak idején), akkor ezt feltétlen hallgassa meg és tutira megváltozik a véleménye! Az eredeti dalt is szeretem, de hárfán egyszerűen fantasztikus! :D

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Tavaly augusztusban hallottamelőször erről a könyvről az interneten. Már akkor beindultak a jósgépek és úton útfélen azt hirdették, hogy ez aztán akkora siker lesz, hogy ámul a világ, beleszédül a Föld, de legalábbis úgy süt majd a Nap ránk az égből, mint még soha! A kiadó hat számjegyű összeget fizetett érte, így aztán érthető, hogy mennyire akarták, hogy kapkodjanak érte. Azon bátor kijelentések, miszerint ez a könyv lesz az új Twilight és/vagy a Harry Potter már akkoriban is bűzlöttek számomra (minden könyvnél, nem csak ennél), de hát azért sosem lehet tudni, ezért felkerült az „érdekel” listámra.

Miután megtudtam, hogy a Libri kiadó meg is jelenteti, még kíváncsibb lettem rá. Az már csak hab volt a tortán, hogy a molyok is nagy csodálói lettek a könyvnek és úgy repkedtek az „ötcsillagok” mint apró szikladarabok üstökösök tömeges vonulása idején. Amikor pedig végre megláttam a könyvesboltok polcán elismerően hümmögtem a borító szépsége miatt.

Mindezek függvényében hogyan is kezd bele az ember az olvasásba. Tele várakozással, reménnyel de mindenekelőtt kiadós elvárásokkal. Ha valaki esetleg még nem olvasta a könyvet, de nagyon szeretné, akkor azt ajánlom, hogy nagyon óvatosan kezdjen bele. Ne legyenek illúziók sem elképzelések a tetszési indexet illetően. Csak a könyv legyen és te. Mondom és tanácsolom mindezt azért, mert én bizony megszívtam, mint a torkos borz…

A történetre nem pazarolnék sok időt vagy helyet, mert meggyőződésem, hogy a többi bloggernél én sem tudnék többet írni róla.

Először nézzük mi az, ami TETSZETT 

Először is az időpont. 1886-ban kezdődnek az események és 1902-ig tartanak (többé kevésbé). Izgalmas és színes időszak volt ez Európában és a tengerentúlon, mind a tudományok, a művészet, az irodalom, a divat, a politika és a technika területén. Tehát a cirkuszt ebbe az időbe elhelyezni igazán nagyszerű ötletnek tartom.

A főpapnő - tarot kártya.
Maga az írónő festette.

A karakterábrázolás. Majdnem mindegyik szereplőre azt tudnám mondani, hogy élettel telire sikerült.  Azért egyértelműen a női karakterek lettek az erősebbek, a férfiak kissé elhalványulnak mellettük (ha feminista lennék, akkor azt mondanám, hogy akár a való életben… - de hát nem vagyok az. Köhhhömmm). Marco nekem sehogy sem volt szimpatikus, főleg ahogy Isobelle bánt (egy önző kis takony – már bocs) fel nem fogtam mit szeret Celia rajta, de a szerelem két ember között nem mindig érthető egy harmadik ember számára, még ha történetük olvasója is az illető. Celia azonban nagyon szimpatikus volt, ahogy a Murray ikrek lány tagja is. Celia elegáns, nőies, nagyon okos, független és karizmatikus ez tisztán látszik olvasás közben. Bailey szerepét valahogy erőltetettnek éreztem (különösen a végén). Az ő történetéből az jött le nekem, hogy a tipikusan a „szamár is jó” típusú versenyző. Nem volt más kéznél, jó lesz ő is. Az ő különlegessége ill. fontossága nekem nem jött át. Chandresh, akit észrevétlenül tudnak mások irányítani színes foltja lett a kis társaságnak. Különleges vacsorái és változó hangulata segítették hozzá a könyvet ahhoz, hogy a csupa fekete-fehér díszletek és szereplők között végre egy igazán színes egyéniséget is ünnepelhetünk. Mert hiába életszerűek a karakterek, a legtöbbjük teljesen karót nyelt, nagy meglepetést viselkedésük nem okoz, reakciójuk általában kiszámítható. Két ember okozott nekem meglepetést. Az egyikük a már említett Chandresh, a másik Isobel. Utóbbi azért volt meglepetés, mert vele kapcsolatban hiába éreztem meg előre, hogy mire lesz képes, a féltve őrzött kártyával és a végkifejlettel teljesen meglepett.

A két mester – Hector és Alexander – jelenléte is nagyon erős volt a regény során, pedig ők nem is szerepelnek benne sokat. A háttérben azonban mindig ott vannak, mindent látnak, minden hallanak és elég sokszor megpróbálnak irányítani is.

A cirkusz, mint helyszín.

Bármennyire is hidegen hagy a cirkusz, ez valahogy megfogott. Nem tudtam feltétel nélkül, szőröstül-bőrüstől elfogadni ezt a világot, ahogy a legtöbb olvasó tette, de voltak benne olyan sátrak és mutatványok, amik nekem is kedvemre valók lettek volna. Az bejáratnál lévő órát magam is megtekinteném, szerintem egész este tudnám bámulni. :) 

Ami NEM tetszett

Az akasztott ember -
Tarot kártya
Maga az írónő festette

A színek, ill. azok hiánya. Megértem, hogy különleges ez a csakis fekete-fehér téma, de én már a gondolatba is beleőrültem. Arról nem is beszélve, hogy ahogy kinyitottam a könyvet szembevágott a fekete-fehér csíkozás. Minden előjött egyszerre: enyhe hányinger, szédülés és fájdalmas szemjojózás. Nem viccelek, tényleg. Igyekeztem minden egyes könyvkinyitásnál elkerülni, hogy akár csak egy pillanatra is a látómezőmbe kerüljön a csíkos rész. Az oldalak széle is fekete festést kapott, ami nagyon sok helyen megfojt, és nem lett ezáltal túl esztétikus.

A végkifejlet. Egész pontosan a meglepetés hiánya. Az írónő elkövette azt a hibát, hogy többször is utalt rá, hogy mi lesz a megoldás a végén. HOGY ÉN EZT HOGY UTÁLOM!  Utálom, mert elveszik az izgulás és a találgatás lehetőségét. A könyv felétől körülbelül arra pazaroltam az olvasási energiám egy részét, hogy azért drukkoljak, hogy ne legyen igazam. De sajnos igazam lett. Miért? Miért nem lehet az olvasóra bízni, hogy a kellő időben (mondjuk a végén) világosodjon meg? Miért nem lehet a meglepetés erejét bombaszerűen alkalmazni? Miért kell ennek előszoba? Persze ezt elegánsan is meg lehet oldani. Nagyon ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy egy félig meddig odavetett információról később kiderüljön, hogy az mennyire fontos is volt valójában. Az sem baj, ha sejthető, hogy erre valamiért oda kell figyelni, na de hogy szájba kelljen rágni? Erin Morgenstern sajnos nem ügyes (legalábbis az én ízlésem szerint), tanulhatna Kate Mortontól vagy Diane Setterfieldtől. Remélhetőleg most készülő következő könyvében (ami semmi cirkuszos dolgot nem foglal magába) már olajozottabban fog menni.

Mindent egybevetve nem rossz könyv, stílusában szép és a kitalált világ könnyen fogyasztható. Ajánlom azok számára, akik szeretik a cirkuszt vagy akik egy időre megpihennének a folytatásos regények göröngyös útján.

A magyar kiadás egyébként nagyon igényes (eltekintve a helyenként megfojt fekete lapoktól és a 253. oldalon elírt dátumtól 1890 márciusát írtak 1900 márciusa helyett és ez kissé összezavart), keveréke az amerikai és a brit verziónak. A papíros borítóképben és a piros kemény kötésben a brit, a belső idegesítő csíkozásban pedig az amerikai ízlés köszön vissza.