Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

Tavaly augusztusban hallottamelőször erről a könyvről az interneten. Már akkor beindultak a jósgépek és úton útfélen azt hirdették, hogy ez aztán akkora siker lesz, hogy ámul a világ, beleszédül a Föld, de legalábbis úgy süt majd a Nap ránk az égből, mint még soha! A kiadó hat számjegyű összeget fizetett érte, így aztán érthető, hogy mennyire akarták, hogy kapkodjanak érte. Azon bátor kijelentések, miszerint ez a könyv lesz az új Twilight és/vagy a Harry Potter már akkoriban is bűzlöttek számomra (minden könyvnél, nem csak ennél), de hát azért sosem lehet tudni, ezért felkerült az „érdekel” listámra.

Miután megtudtam, hogy a Libri kiadó meg is jelenteti, még kíváncsibb lettem rá. Az már csak hab volt a tortán, hogy a molyok is nagy csodálói lettek a könyvnek és úgy repkedtek az „ötcsillagok” mint apró szikladarabok üstökösök tömeges vonulása idején. Amikor pedig végre megláttam a könyvesboltok polcán elismerően hümmögtem a borító szépsége miatt.

Mindezek függvényében hogyan is kezd bele az ember az olvasásba. Tele várakozással, reménnyel de mindenekelőtt kiadós elvárásokkal. Ha valaki esetleg még nem olvasta a könyvet, de nagyon szeretné, akkor azt ajánlom, hogy nagyon óvatosan kezdjen bele. Ne legyenek illúziók sem elképzelések a tetszési indexet illetően. Csak a könyv legyen és te. Mondom és tanácsolom mindezt azért, mert én bizony megszívtam, mint a torkos borz…

A történetre nem pazarolnék sok időt vagy helyet, mert meggyőződésem, hogy a többi bloggernél én sem tudnék többet írni róla.

Először nézzük mi az, ami TETSZETT 

Először is az időpont. 1886-ban kezdődnek az események és 1902-ig tartanak (többé kevésbé). Izgalmas és színes időszak volt ez Európában és a tengerentúlon, mind a tudományok, a művészet, az irodalom, a divat, a politika és a technika területén. Tehát a cirkuszt ebbe az időbe elhelyezni igazán nagyszerű ötletnek tartom.

A főpapnő - tarot kártya.
Maga az írónő festette.

A karakterábrázolás. Majdnem mindegyik szereplőre azt tudnám mondani, hogy élettel telire sikerült.  Azért egyértelműen a női karakterek lettek az erősebbek, a férfiak kissé elhalványulnak mellettük (ha feminista lennék, akkor azt mondanám, hogy akár a való életben… - de hát nem vagyok az. Köhhhömmm). Marco nekem sehogy sem volt szimpatikus, főleg ahogy Isobelle bánt (egy önző kis takony – már bocs) fel nem fogtam mit szeret Celia rajta, de a szerelem két ember között nem mindig érthető egy harmadik ember számára, még ha történetük olvasója is az illető. Celia azonban nagyon szimpatikus volt, ahogy a Murray ikrek lány tagja is. Celia elegáns, nőies, nagyon okos, független és karizmatikus ez tisztán látszik olvasás közben. Bailey szerepét valahogy erőltetettnek éreztem (különösen a végén). Az ő történetéből az jött le nekem, hogy a tipikusan a „szamár is jó” típusú versenyző. Nem volt más kéznél, jó lesz ő is. Az ő különlegessége ill. fontossága nekem nem jött át. Chandresh, akit észrevétlenül tudnak mások irányítani színes foltja lett a kis társaságnak. Különleges vacsorái és változó hangulata segítették hozzá a könyvet ahhoz, hogy a csupa fekete-fehér díszletek és szereplők között végre egy igazán színes egyéniséget is ünnepelhetünk. Mert hiába életszerűek a karakterek, a legtöbbjük teljesen karót nyelt, nagy meglepetést viselkedésük nem okoz, reakciójuk általában kiszámítható. Két ember okozott nekem meglepetést. Az egyikük a már említett Chandresh, a másik Isobel. Utóbbi azért volt meglepetés, mert vele kapcsolatban hiába éreztem meg előre, hogy mire lesz képes, a féltve őrzött kártyával és a végkifejlettel teljesen meglepett.

A két mester – Hector és Alexander – jelenléte is nagyon erős volt a regény során, pedig ők nem is szerepelnek benne sokat. A háttérben azonban mindig ott vannak, mindent látnak, minden hallanak és elég sokszor megpróbálnak irányítani is.

A cirkusz, mint helyszín.

Bármennyire is hidegen hagy a cirkusz, ez valahogy megfogott. Nem tudtam feltétel nélkül, szőröstül-bőrüstől elfogadni ezt a világot, ahogy a legtöbb olvasó tette, de voltak benne olyan sátrak és mutatványok, amik nekem is kedvemre valók lettek volna. Az bejáratnál lévő órát magam is megtekinteném, szerintem egész este tudnám bámulni. :) 

Ami NEM tetszett

Az akasztott ember -
Tarot kártya
Maga az írónő festette

A színek, ill. azok hiánya. Megértem, hogy különleges ez a csakis fekete-fehér téma, de én már a gondolatba is beleőrültem. Arról nem is beszélve, hogy ahogy kinyitottam a könyvet szembevágott a fekete-fehér csíkozás. Minden előjött egyszerre: enyhe hányinger, szédülés és fájdalmas szemjojózás. Nem viccelek, tényleg. Igyekeztem minden egyes könyvkinyitásnál elkerülni, hogy akár csak egy pillanatra is a látómezőmbe kerüljön a csíkos rész. Az oldalak széle is fekete festést kapott, ami nagyon sok helyen megfojt, és nem lett ezáltal túl esztétikus.

A végkifejlet. Egész pontosan a meglepetés hiánya. Az írónő elkövette azt a hibát, hogy többször is utalt rá, hogy mi lesz a megoldás a végén. HOGY ÉN EZT HOGY UTÁLOM!  Utálom, mert elveszik az izgulás és a találgatás lehetőségét. A könyv felétől körülbelül arra pazaroltam az olvasási energiám egy részét, hogy azért drukkoljak, hogy ne legyen igazam. De sajnos igazam lett. Miért? Miért nem lehet az olvasóra bízni, hogy a kellő időben (mondjuk a végén) világosodjon meg? Miért nem lehet a meglepetés erejét bombaszerűen alkalmazni? Miért kell ennek előszoba? Persze ezt elegánsan is meg lehet oldani. Nagyon ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy egy félig meddig odavetett információról később kiderüljön, hogy az mennyire fontos is volt valójában. Az sem baj, ha sejthető, hogy erre valamiért oda kell figyelni, na de hogy szájba kelljen rágni? Erin Morgenstern sajnos nem ügyes (legalábbis az én ízlésem szerint), tanulhatna Kate Mortontól vagy Diane Setterfieldtől. Remélhetőleg most készülő következő könyvében (ami semmi cirkuszos dolgot nem foglal magába) már olajozottabban fog menni.

Mindent egybevetve nem rossz könyv, stílusában szép és a kitalált világ könnyen fogyasztható. Ajánlom azok számára, akik szeretik a cirkuszt vagy akik egy időre megpihennének a folytatásos regények göröngyös útján.

A magyar kiadás egyébként nagyon igényes (eltekintve a helyenként megfojt fekete lapoktól és a 253. oldalon elírt dátumtól 1890 márciusát írtak 1900 márciusa helyett és ez kissé összezavart), keveréke az amerikai és a brit verziónak. A papíros borítóképben és a piros kemény kötésben a brit, a belső idegesítő csíkozásban pedig az amerikai ízlés köszön vissza.