2015. január 8., csütörtök

Szergej Kuznyecov – Pillangóbőr

Mielőtt nekikezdenék az értékelésnek, mindenképpen fontosnak tartom megjegyezni, hogy kapcsolatom az orosz irodalommal egyáltalán nem mondható zökkenőmentesnek. 

Kölcsönös ellenszenvünk már az iskolában megkezdődött, az irodalomórán feladott kötelezőkkel. Finoman szólva nem sikerült egymás hullámhosszára hangolnunk. Betudtam ezt annak, hogy a kötelező olvasmányokat igazán kevesen szeretik meg, ezért később, már felnőtt fejjel adtam neki egy újabb lehetőséget a Mester és Margarita köntösében, de ez sajnos ismét kudarccal végződött, befejezni sem tudtam a regényt. Újabb pár év elteltével gondoltam egyet és megpróbálkoztam immár a fiatalabb generációval, ezért egy könyvtári túrám alkalmával hazavittem magammal a Metró 2033-at. Sajnos ezt sem sikerült befejeznem. "Ez már nem mehet így tovább, olyan sokan meglelik az orosz irodalom szépségét, nem hiszem el, hogy nekem nem sikerül?!” felkiáltással kaptam le a most szóban forgó regényt a könyvtár polcáról. 

Hogy sikerült-e megkedveltetnie velem az orosz irodalmat? Sajnos nemleges választ kell adnom. :( De hé! Azért akad némi haladás is! Egészen a végéig, az utolsó betűig sikerült átrágnom magam rajta! :) 

Előreszaladtam, pedig nem akartam. Lássuk tüzetesebben, hogy miként éltem meg a könyvvel töltött pillanatokat. 

Először is a fülszöveg:

„Napjaink legzseniálisabb orosz írója” – Arturo Pérez-Reverte Veszélyes, perverz, sokkolóan orosz.

Xenia egy kicsi, de befolyásos online újság szerkesztője. Hogy lenyűgözze főnökét és beindítsa a karrierjét, kockázatos lépésre szánja el magát: nyomába ered a Moszkvát rettegésben tartó kéjgyilkosnak. 
Egy gondosan megtervezett weboldal segítségével akarja csapdába csalni az ismeretlen tettest. A site rövid idő alatt meglepően népszerűvé válik, és meghozza a várva várt elismerést Xénia számára. Csakhogy a lányt hamarosan teljesen rabul ejti a virtuális valóság, ahol kielégítheti a legvadabb perverzióit is. Hamarosan szembe kell néznie legsötétebb titkával: valójában azért érdekli ennyire az ügy, mert ellenállhatatlanul vonzza a gyilkosságokban megnyilvánuló kegyetlen szexualitás. Egyre inkább az ismeretlen tettes megszállottjává válik, amitől veszélybe kerül a törékeny egyensúly élete két része között. Mindeközben a gyilkos érdeklődése is felébred a lány iránt. A fiatal orosz író sokkoló thrillere hazájában kultuszt teremtett. Kendőzetlenül bemutatja, hogy az online világ szabadsága a legelvetemültebb aberrációknak is teret enged.


Fülszöveg csekklista.

                  Napjaink legzseniálisabb orosz írója: 
                         (Sajnos nincs viszonyítási alapom, ezért erről inkább nem nyilatkozom :P)
 Perverz
              Sokkolóan orosz

                Veszélyes (és egyáltalán: mit értenek pontosan ezalatt? Mire nézve veszélyes?)

                  Kultuszt teremtett (Sajnos erről sem tudok nyilatkozni)

A borítón olvasható „Perverz. Sokkoló. Orosz.” megjelöléssel egyet is értek meg nem is, a sokkoló helyett az undorító megjelölést adtam volna neki, de akkor valószínűleg nem sokan vették volna la a polcról. 
A történet lényege szerepel a fülszövegben, erről nem csavarnám tovább a szót, inkább egyből az írói stílusra és a szereplőkre térnék. 

Az írói stílus igen … érdekes. Fura. Eredetinek induló, a saját súlya alatt összeroppanó történetvezetéssel. Mit is értek ez alatt? Kitalált egy valóban nem mindennapi alaptörténetet (nem a sorozatgyilkosságra gondolok, hanem arra, hogy a legtöbb ember számára igen bizarr szexuális kielégüléseket kereső emberek milyen módon gondolkodnak, hogyan élik meg ezt a mindennapokban). Kreált hozzá egy nagyon érdekes csavart is, aminek a végén kellett volna sokkolnia (ez sajnos nem jött össze).
Az egész valahogy mégsem működött mert:

- A szerző túlbonyolította. Xénia visszaemlékezéseinek a fele is bőven elég lett volna. Elég hamar megérti az olvasó, hogy milyen a családi háttere, mióta tudja, hogy neki mások a szexuális fantáziálásai, és azt is elsőre megértettük, hogy mennyire nehéz olyan szeretőt találnia, aki nem csupán testileg képes őt kielégíteni, de a világát is megrengeti. Elsőre is értettük, köszike.

- A mellékszereplők olykor túl nagy teret kaptak, és akkor sem hallgattak el, amikor nagyon nem volt kíváncsi rájuk az ember. Olja elmélkedései a közte és Xénia közti korkülönbségről (a ki kinek a lánya lehetne számolgatása oda vissza hosszú sorokon át) Alekszej szerelmi - nem szerelmi rohamai és más hasonló életérzésektől komolyan a könyv pihentetése utáni vágy fogott el.

- A szerző költői önkifejezési rohamai közben olykor igen érdekes kifejezések születtek. A legmeghatározóbb és legemlékezetesebb mind közül: „[…] minden hónapban beszívom meg nem született gyermekeink illatát, amikor eltávoznak a feleségem öléből.” WTF. Menstruációt ilyen szánalmas módon még nem írtak körbe. Ráadásul mindjárt két különböző férfikarakter is láthatóan megtisztelve érezte magát, hogy ezt megoszthatta velünk. Valahogy nem érzem a meghatódottságot.

- A túlzott titoktartás. Mindent a nevén nevezett az író, egy nevet mégsem volt képes kitalálni, hogy bizonyos esetekben ne csupán a kínos „ki nem mondom a nevét” epizódok tanúi lehessünk. Ha képes volt egy beteg fantáziálását a kínzásokról és a halálról nevén nevezni, és akkor sem szégyellte magát, amikor azt ecsetelte, hogy ki, hol és mennyi ideig veri ki magának, akkor mi értelme volt a nagy és félelmetes orosz „üzletember” homályban tartásának, amikor az illetőről a szereplők egymás között sem suttogva beszélnek? Semmi. Nem lett tőle sem titokzatosabb, sem ijesztőbb. Mégsem Voldemortról van szó az ég szerelmére!

- A nézőpontváltások zavaróak. Értem én, hogy a csavar miatt úgy érezte szükség van rá, de amikor folyamatosan más hangon szólalnak meg a szereplők az már kifejezetten zavarra ad okot. Az egyik pillanatban még E/1-ben, majd E/2-ben mesélnek az embernek csak azért, hogy mindezt felváltsa az E/3. Ez számomra nem művészi. Nagyon nem. A sorozatgyilkos jellemzően E/1-ben mesél nekünk, ez eddig rendben van.  „Alapjában véve mulatságos kép ez. De nekem egyáltalán nem volt kedvem nevetni.”
Más karakterek viszont csaponganak, íme példának okáért Alekszej/Ljosa:
E/1 „Roppant egyszerű megcsalni a feleségem. Különösen mivel kötetlen munkaidőben dolgozom.”
E/2 „Már két hete, hogy mindennap leveleztek és beszéltek ICQ-n, de Xénia két barátnőjét most látod először.”

E/3 „Ljosának egyre gyakrabban támadt az az érzése, hogy az emberek többsége egyáltalán nem akarja, hogy felnyissák a szemét.” 

De ugyanez érvényes Oljára és Xéniára is. Azt már ne is feszegessük, hogy a „fejezetek” olykor csak egy ember szemszögéből íródtak, máskor akár egyszerre kettőéből is. (Ilyenkor legalább rendre E/3-at használt szerző barátunk, de olykor előfordult az is, hogy nem bírta tovább és ugyanazon fejezeten belül váltott és E/2-ből E/1 lett de előfordultak más kombinációk is).

A karakterek legalább megkülönböztethetőek. Mindegyiknek különálló személyisége van (fentieket alapul véve azt mégsem mondhatom, hogy saját hangja van…) ha nem írnának nevet, akkor is tudnánk kiről van éppen szó, ebben mindenképpen erős volt a szerző. A problémám inkább az volt, hogy egyetlen szereplő akadt csupán, aki úgy ahogy képes volt belopni magát a szívembe, ez pedig Olja. Az állandó számolási kényszert érző és tulajdon bátyjától érkező megalázó kijelentéseket elviselni képes nő volt még a legnormálisabb az összes szereplő közül. Igazi felfrissülés volt. Durva, nem igaz?
A történet és a leírás alapján egyébként könnyen gondolhatnánk, hogy az oroszok nagyon érdekes értékrendekkel rendelkeznek és szinte mindenki beteg fantáziálgatásban szenved. De lehetséges, hogy mindezt csak azért éreztem így, mert egy éven belül ez volt a második olyan könyv, amiben orosz sorozatgyilkosról olvastam (az első, a 44. gyermek ráadásul igaz történeten alapul) de igen sokszor felmerült bennem még az X polgártárs című film is (szintén valós események alapján készült) ami egy idő után értelmet is nyert. Az X polgártárs ugyanis Csikatilo elfogásáról szól, aki (mondanám, hogy hírhedt kéjgyilkos volt, de a Szovjetunióban tagadták a sorozatgyilkosok létezését ugyebár, így aztán szinte senki sem tudott létezéséről jó sokáig) a Szovjetunióban öldökölt és többször felemlegetik a nevét a könyvben. 

Többször megfordult a fejemben, hogy félbehagyom, de a bennem élő dac nem engedte. Jó 1 hónap kellett hozzá, de a végére jutottam ennek a 464 oldalas gyújtósnak könyvnek. A körülményeket figyelembe véve ez igen gyorsnak számít, de minél hamarabb túl akartam esni rajta, hogy végre valami normálisat is olvashassak.

De hogy valami kedveset is mondjak: a magyar kiadás borítója nekem nagyon tetszik. Szerintem veri a nemzetközi mezőnyt, lényegre törő és a történet sötét hangulatához tökéletesen illeszkedik.

Balról jobbra: amerikai, orosz, horvát, német

Most álljunk meg egy pillanatra és merengjünk el kissé az amerikai borítón olvasható szövegen: "Oroszország válasza a Bárányok hallgatnak-ra... szokatlanul remek thriller." Halljátok ti is? Ideáig elhallatszik Thomas Harris röhögése. Egy lapon sem lehet említeni a kettőt, borzasztóan nagy különbség van az undorkeltés és a sokkolás között. Thomas Harris az utóbbi mestereinek egyike. Szergej Kuznyecov pedig érezhetően próbál felkapaszkodni a szekérre, de ez egyelőre még nem sikerült neki.



Nem ajánlom senkinek.

Ezúttal is csalódás ért, most sem sikerült meglelnem a csodát. De még elszánt vagyok. Nem adom fel. 

Nincsenek megjegyzések: