Hosszabb utazás után elérünk a Union Station-höz, ami kb. a mi Keleti vagy Nyugati Pályaudvarunknak felel meg csak sokkal tisztább. Itt kellett leszállnunk a CN Towerhez. Haladunk a többi utassal kifelé, megyünk felfelé a lépcsőn az utcaszintre és tátva marad a szánk. A belváros hatalmas felhőkarcolói tornyosulnak fölénk. Egy látvány, amit sosem fogok elfelejteni. Az a rengeteg kék és zöld színű üveg, ami szikrázva veri vissza a fényt és tükrözi a többi épületet. Olyan picinek érzi magát mellette az ember.
Várostérképpel felruháztak minket ugyan, de az nagyon nagy. Nem rágódunk sokáig miatta, ugyanis akárcsak itt, ott is rengeteg vállalkozás próbálja magára hívni a turisták figyelmét. Egyiküktől ingyenes belváros térképet is kapunk. Ezen hamar kiszúrjuk a tornyot, nincs is messze. Ahogy haladunk tovább, hamar meg is látjuk a házak között, nem olyan kicsi, hogy el tudjon bújni. Szemünket a célon tartva haladunk előre. Azért közben elámulunk a rengeteg taxin és azon, hogy mennyi turbános indiai vezeti. Benézünk még pár szuvenír boltba is, de nagyon drágák így nem veszünk ott semmit.
Megérkezünk a torony lábához. Még kisebbnek érezzük magunkat. Ha elég sokáig nézzük ahogy úsznak a felhők a torony felett akkor egyszerűen megszédülünk. Olyan érzés, mintha ránk akarna dőlni az egész. Sok turista kattogtatja fényképező gépét, mi is csatlakozunk hozzájuk. Utána beállunk a sorba, közben pedig az ártáblázatot tanulmányozzuk. Többféle csomagot meg lehet venni, mi persze a teljes csomagot választjuk. Mindent látni akarunk. Jegyünk belépésre jogosít a legfelső kilátóba, az alsóbb kilátóba, az üveg padló szintre, a torony készítését bemutató moziba és az élmény moziba. (Utóbbiról csak sejtjük mi is lehet valójában).
Megyünk a többi turista után egészen az első ellenőrző ponting. Itt nem csak a jegyeinket nézik meg, de valamilyen kabinba is beállítják az embereket és sűrített levegővel átfújnak mindenkit. Mi is sorra kerülünk. Érdekes érzés egyáltalán nem kellemetlen. Ekkor már tetőpontjához közeledett a H1N1. Úgyhogy mi fertőtlenítésre gyanakszunk. Nem kérdezzük meg, még nem ismertük fel, hogy mennyire kedvesek a kanadaiak. Eljutunk az első lifthez. Elég nagy a sor. Egész nagy családok állnak sorba és legtöbbjük kanadai. Megérkezik a lift, hívják a látogatókat. Csak mennek, csak mennek az emberek. Fejben próbálom kitalálni kb. mennyi idő mire sorra kerülünk mi is, közben a liftes fiú elkiáltja magát, mond valamit de nem figyelek, éppen nézelődöm. Az előttünk álló tömeg felénk fordul és barátságosan intenek, hogy menjünk előre, mert a liftkezelő azt mondta, hogy befér még egy csoport amiben csak ketten vannak és ők mind többen vannak. Párommal egymásra nézünk, majd sűrű hálálkodások közepette előretörünk és beszállunk a liftbe. Nem vagyunk mi kérem ehhez hozzászokva! Idehaza nem hogy nem szóltak volna hátra nekünk, de még zsörtölődtek is volna, hogy miért csak két ember fér be a liftbe.
Megkezdjük irdatlanul gyors, alig több, mint egy perces utunkat felfelé. A lift oldala üvegből készült, így a sebességet nem csak a gyomrunkban lévő liftező érzésnek hála érezhetjük, de látjuk is. Kiszállunk, ez itt az üvegpadló és az alsóbb kilátó szintje. De mi még feljebb megyünk, ezért egy másik lifthez irányítanak. Ott is sorba kell állni, de itt már sokkal kevesebben vannak. A liftkezelő fiú mosolyogva kérdezi, hogy érezzük magunkat, majd kaján mosollyal ajánlgatja, hogy ha az üvegpadlós szinten állunk és szeretnénk megtréfálni másokat, akkor fussunk neki az üvegpadló irányába majd dobbantsunk rá. A hatás, mint mondta sosem marad el. Az emberek ilyenkor jó messzire szétrebbennek. Én tutira nem fogom kipróbálni.
Felértünk! Itt vagyunk a csúcstól nem sokkal lejjebb a kilátó (majdnem)tetején. Egy korlát és egy körbeérő biztonsági üvegkalitka védi a nézelődőket. Egész pontosan 447 méter magasról szemléljük az alattunk elterülő világot. Az embereket szinte nem is látni, az autók pedig kis hangyáknak tűnnek. Kiszúrjuk Toronto másik helyi nevezetességét, a
Rogers Stadiont. Azt is meg fogjuk látogatni. Körbeérünk, majd lejjebb megyünk az üvegpadlós szintre. Erőt veszek magamon, és ráállok. Nagyon érdekes és ugyanakkor félelmetes érzés, olyan mintha szó szerint alattam terülne el a város. Kiszédelegjük magunkat az üvegpadlón, majd kimegyünk az alsóbb kilátó teraszra. Itt "csak" erős drótkerítés véd minket (padlótól a födémig) és csak úgy süvít a szél. Ezután megint liftezünk, de már le a földszintre. A szuvenír boltban van a végállomás. Milyen cseles! Csak akkor tudsz kijutni az előcsarnokba ha végigjárod a boltot. Körbenézünk, de nem találunk semmi kedvünkre valót. Irány a mozi. Megnézik a jegyünket, majd betessékelnek a terembe. Nem sokan kíváncsiak a dokumentumfilmre, alig vagyunk páran.
A dokumentumfilmben a tervezőkkel, a kivitelezőkkel és az egésznek a megálmodójával készült régi interjúkat látni. Illetve az építés menetét bemutatták hónapról hónapra. Itt megtudjuk, hogy hiába nem a CN Tower már a legmagasabb építmény a világon, továbbra is tartja rekordját a legmagasabb egybefüggő építmény kategóriában. És valóban, a dokumentumfilmen látjuk is, ahogy a csúszózsalu lassan halad felfelé, a betonpumpák pedig folyamatosan nyomják bele az utánpótlást. Csak minket tölt el izgalom a látvány hatására, a többi nézőt nem nyűgözi le. Igaz, mi az építőiparban dolgozunk, nekünk ez mondd is valamit :) A záróképsortól kiráz a hideg. Ép azt mutatják be, ahogy a projektvezető álldogál több száz méter magasságban, és várja hogy helyére kerüljön az utolsó elem. Kezében égő jelzőtűz, amit viharban is használnak és úgy irányítja a közeledő helikoptert. Lassan, óvatosan a helyére kerül az épület legfontosabb tartozéka: az antenna. Pezsgőbontás, éljenzés és öröm az arcokon. Vége a filmnek. Továbbmegyünk a másik terembe, ahol izgatott gyermekek várják velünk együtt, hogy sorra kerüljünk. Várakozásunkkal ellentétben nem egy terembe vezetnek minket, hanem egy géplábakon álló dobozba. Miután leülünk automata engedi ránk a biztonsági korlátot. Elkezdődik a film, amelyben egy farönk útját járjuk végig a kivágás helyétől a fűrészmalom kijáratáig. Nos, a 3D film sehol nincsen.... itt úgy mozgott velünk a doboz, amiben ültünk, amerre a farönk úszott, esett, zuhant stb... Kellő mennyiségű szelet és vizet is kaptunk az arcunkba. És nem képletesen értem, hanem szó szerint. Sajnos hamar vége lett pedig nagyon nagyon élveztük.
A tévétornyot elhagyva utunk a Stadion felé vezet. Keressük a bejáratot de nem találjuk. Megkérdezzük a biztonsági őrt, hogy hol lehet a túrára bejelentkezni, kedvesen útbaigazít minket. Végre odaérünk az irodához, és befizetjük a stadion túrát. Szerencsénk van csak percet kell várni a következőre. Nem sokan megyünk, körülbelül 20-an jelentkeztünk. Megérkezik idegenvezetőnk is elindulunk a stadion alagsorában lévő zegzugos úton. Rajtunk kívül majdnem mindenkin baseballos vagy kosárlabdás póló van.
Először az egyik felső tribünre vezetnek minket. Közben éppen a fényeket állítják be, este meccs lesz. Már rögtön az elején elmondja vezetőnk, hogy a pályát az alsó ülések automatikus behúzásával tetszés szerint tudják alakítani, attól függően, hogy baseball vagy amerikai focit játszanak-e. De ugyanígy tesznek ha koncertről vagy egy látványos show bemutatójáról van szó és a tetőt is ki tudják nyitni ha szép az idő. Ezek után nevetve fikázza le az európai focit, mert hogy az lófing. Mindenki nevet, csak mi nem. Mi nem találjuk viccesnek. A vezető arcán látom, hogy feltűnik neki és a következő alkalommal amikor elmegyünk mellette és magyarul beszélgetünk, akkor már leesik neki, hogy itt az öreg kontinensről is vannak. A fociról nem szól többet. Közben haladunk tovább, és megnézzük a legendák szobáját, ahol sportlegendák trikói, labdái, ütői és érmei vannak kiállítva. Majd megnézzük a VIP részleget is, ahol szó szerint páholyból nézhetik végig a meccset és közben pezsgőt vagy egyéb más koktélokat szolgálnak fel. Ezeken a VIP páholyoknak az ajtóin különböző cégek logói láthatóak. Mindegyik ajtón más és más. Köztök van a Coca-Cola is. Vezetőnk elmagyarázza, hogy a páholyoknak éves bérleti díja van, ezért cserébe akkor jönnek el a meccsre amikor csak akarnak és nagyon sokszor üzletfeleket hoznak ide, hogy megkössenek egy üzletet. Az éves bérleti díj több százezer kanadai dollár.
Utolsó állomás a tribün alsó szekciója. Itt már csak ülünk és nézelődünk. Előttünk két magas férfi sétál el, a csoport többi tagja hevesen integet nekik és éljeneznek. Ők barátságosan visszaintenek. Nekünk fogalmunk sincs kik lehetnek, de baseballos egyenruhát viselnek, és bemelegítenek. Helyi sport sztárok lehetnek. Szépen ámuldozva elüldögélünk a székünkben a több ezer izzó fényének glóriájában. Majd szólnak, hogy a túra véget ért, és köszönik a látogatást. Itt is, akárcsak a CN Towerben a kivezető út a bolton keresztül vezet. Semmit sem akarunk venni, de azért körbenézünk. Amerikai filmekben látott szurkoló segédeszközöket is megtekintünk és kipróbálunk :P.
Kicsit még sétálunk a városban, ebédként eszünk egy Hot-Dogot (ami köszönőviszonyban sincs azzal, amit itthon sokan Hot-dogként próbálnak meg ránk sózni), amit egy igazi utcai árustól veszünk Választhatunk, hogy virslit vagy kolbászt kérünk bele és magunk tölthetjük meg minden földi jóval, azok közül a tartályban tárolt finomságok közül, amik a kocsi oldalához vannak erősítve. Van ott minden: olivabogyó, kukorica, vörös hagyma, pirított hagyma, csalamádé, paradicsom, csemegeuborka... mustár, csípős mustár, ketchup, csípős ketchup, majonéz. Már egy darabtól teljesen jól lakunk.
Innentől már csak egy kicsit sétálunk, elhaladunk a Hockey Hall of Fame épülete mellett, bóklászunk kicsit a Yonge Streeten, beülünk egy Starbucksba, onnan elsétálunk az Eton bevásárlóközpontba, kicsit nézelődünk majd visszametrózunk a kocsinkhoz. És innentől már csak visszavezet az út, hogy pihenjünk a másnapi kirándulásra.
Másnap indulunk a Prince Edward sziget felé!
Folyt köv.
Miután oly sokan dicsérték a könyvet és áradoztak a befejezésről, magam is úgy határoztam, hogy elolvasom. 
Angol címből kettő is van, de az „igazi”, eredeti ausztrál kiadás címe a The Shifting Fog volt, amit a brit olvasók számára változtattak meg The House at Riverton-ra, mondván, hogy a köd szóról az angoloknak kellemetlen dolgok jutnak eszükbe. Mára már egyedül Britanniában 500 000 példányt adtak el, közvetlen a megjelenése után a sikerlisták élére került. A legnagyobb lendületet az angoloknál oly népszerű Richard and Judy műsorának köszönhette. És bár az írónő azelőtt nem járt Angliában, mégis fantasztikus leírásokat adott a környezetről és az akkori időkről.
