Pi élete - a film

A Burok mellett van egy másik adaptáció is, amit nagyon várok már. :)

Yann Martel - Pi élete című könyvét még 2008-ban olvastam, és azóta is töretlen lelkesedéssel gondolok vissza rá, ezért nem csoda, hogy amint a filmkészítés híre felröppent nagy lendülettel ugrottam bele a várakozás időszakába. 

Kép forrása: www.lifeofpimovie.com

Amikor ráadásul megtudtam, hogy a fantasztikusan tehetséges Ang Lee fogja rendezni a filmet, csak még türelmetlenebb lettem. Nem könnyítették meg a várakozást mi tagadás. Sokáig még azt sem lehetett tudni, hogy mikor kezdik a forgatást, ebből kifolyólag el is lehetett felejteni, hogy a bemutatónak az időpontját megjósolják.

Aztán egyszer csak tavaly megjelent egy kép a neten, amin Ang Lee látható munka közben és ami alá azt írták, hogy a Pi élete forgatásán készült. Na végre! Legalább végre elindult valami. 

Az Imdb-n időnként ránéztem hogyan is állnak vele, így amikor megjelent a rendező adatlapján a film címe melett a post-production kiegészítés, akkor már "csak" az előzetesre kellett várnom. És várnom. És várnom...

Mígnem bemutatásra került a Prometheus című film. Előtte ugyanis az amerikai mozikban bemutattak egy icinyke picinyke jelenetet a filmből. Ami éppen arra volt elég, hogy elhúzzák  a mézesmadzagot az ember orra előtt. Egy szóval még mindig várok :)

Legalább honlap már van! :)

De plakát még nincs. :(

Viszont legalább az amerikai bemutató idejét kitűzték (november 21.) :)

De a magyar bemutató idejéről még nincs hír :(

Itt a szösszenet. Ennek alapján és a honlap képeit elnézve színekben gazdag, fantasztikus operatőri munka várható :))

És akkor itt is van még az én 2008-as recenzióm, amely eredetileg a Könyvmolyok blogon jelent meg. 

Elég nehéz most szavakat találnom. Több hónapja már hogy olyan kiváltságban volt részem, hogy egy könyv elolvasása után még hosszasan gondolkodjak és merengjek rajta. Éjjel fennmaradtam, hogy végigolvassam, és miután befejeztem - bár testem fáradt volt - agyam lázasan dolgozott és nem jött szememre álom, mert ezen a történeten töprengtem.

A könyv utólagosan elbeszélt történet, melyet maga a főhős mesél el egy írónak, sok évvel élete legizgalmasabb és legszörnyűbb kalandja után.

A tinédzserkorú Pí - becsületes polgári nevén Piscine Molitor Patel – egy indiai állatkertben él, édesanyjával, édesapjával és bátyjával. Pí nagyon szereti az állatokat és az állatkerti játékok, barangolások közben nagyon sok mindent meg is tanul róluk és viselkedésükről. De nem csak az állatokról szeretne minél többet megtudni, hanem Istenről is. Születésénél fogva hindu, de meglátja a szépséget a keresztény és a muszlim vallásban is. Elragadtatásában odáig jut el, hogy egyszerre gyakorolja mind a három vallást, melyet környezete értetlenséggel fogad.

Az idilli élet azonban nem marad sokáig az övék, a politikai és gazdasági körülmények miatt kénytelenek eladni az állatkertet és az állatokat, sőt az országot is készek maguk mögött hagyni a jobb élet reményében. A kiválasztott uticél Kanada, a szállító hajó, amely átviszi őket az óceánon japán, a matrózok kínaiak és tajvaniak, a család pedig indiai. Ennek betetőzése képen pedig egy egész állatsereg helyezkedik el a raktérben, arra várva, hogy új otthonukban, Amerikában végre partra szálljanak. .


Egy éjjel a hajó elsüllyed és Pí az egyetlen ember, aki megmenekül. Ennek ellenére nincs egyedül. Mentőcsónakját megosztja egy sérült zebrával, egy hiénával, egy orángutánnal és egy bengáli tigrissel. A képlet látszólag egyszerű: mindannyian halálra vannak ítélve, hisz ki lenne erősebb egy tigrisnél. Végül csak ketten maradnak a csónakban: Pí és a tigris. Kölcsönösen egymásra vannak utalva, a tigris az élelem és az ivóvíz, Pí pedig a társaság miatt, mert érzi, hogy egyedül megőrülne. De amennyire segít neki a tigris jelenléte, legalább annyira félelemmel is tölti el. Mind a csónakban, mind a tengerben a halál leselkedik rá, egy esélye marad a túlélésre, ha a tigris megérti, hogy ő, Pí Patel a főnök.


227 nap. Ennyi ideig tart a viszontagságuk hőségben, hidegben, szárazságban, viharban, szomjúságban, éhezésben. Végül, ahogy azt tudjuk már az elejétől fogva Pí megmenekül, és Mexikóban partot ér. De a történetnek még nincs vége, és ha eddig azt hittük már mindent tudunk, már mindent értünk, akkor kapjuk a legnagyobb hidegzuhanyt és fordul meg a világ.


Az író Booker díjat kapott ezért a műért. A történet elején csodálkozunk és nem értjük, hogy kaphatott ez a könyv egy ilyen rangos elismerést, hisz a történet szép és kedves, sokszor meg is nevettet, de kevés ahhoz, hogy különleges legyen. Ám a végén mindent megértünk és már nem kételkedünk, sőt helyeslően bólogatunk a zsűri döntésén.


Tanulságos mese a hitről, az ösztönökről, a kitartásról és mindarról, ami emberré tesz bennünket.


Külön elismerésem a roppantul igényes magyar kiadásnak! Keményfedelű, vastagpapírú, színes festményekkel illusztrált könyv kerül a kezünkbe.
Az Európa Könyvkiadó adta ki. Köszönöm nekik.

Eredeti cím: Life of Pi

Bejegyzés: 2008. április 23.

Amanda Hocking - A vér szava

Wow!

Jó kis olvasmány volt!

Alice és bátyja Milo hármasban élnek egy belvárosi lakásban édesanyjukkal, aki heti 70 órát dolgozik, mindig éjjel. Alig látják anyjukat így jobbára saját magukat nevelik a körülményekhez képest. Mindketten középiskolába járnak. Milo magának való csendes fiú, Alice sem az a kicsapongó fajta, de barátnője Jane hatására rendszeresen eljár szórakozni. Az egyik ilyen buli alkalmával életveszélybe kerülnek egy sötét utcarészen. Alice már-már azt hiszi itt a vég, de akkor a semmiből előtűnik egy autó és annak sofőrje kell védelmükre. Megmenti őket. Jack hihetetlen hatással van minden nőneműre, egytől egyig olvadnak utána,

csak őt figyelik, lesik minden kívánságát. A fiú látványosan nem törődik ezzel, valamiért Alice az akit látszólag egyedül észrevesz. A lány nem érti mi folyik itt, nem látja miért vonzódnak hozzá oly hirtelen és oly sokan a többiek. De hamarosan barátság alakul ki kettejük között, és a fiú hamarosan be is mutatja a családjának. Ekkor találkozik Jack bátyjával Ezre-vel és annak feleségével Mae-jel. És bár azonnal a szívébe zárja mindkettejüket (felfoghatatlanul gyorsan történik mindez) mégis a fiatalbb testvér Peter az, aki nem hagyja nyugodni. Egyszerre fél tőle és kívánja őt. Nem érti a hirtelen jött érzelmeket, nem érti miért vonzódik annyira erősen és olthatatlanul a fiúhoz, aki látványosan flegmán viselkedik vele és ahol csak lehet szavakkal bántja őt. Bár néha Alice meglátja a fiú másik arcát is… azt amelyik ugyanolyan vágyódva néz rá, amelyik perzselő tekintettel méri végig.
Alice teljesen összezavarodik, főleg miután Jack láthatóan egyszerre tartja ezt teljesen normálisnak mégis fájdalmasnak. Azt már eddig is sejtette, hogy Jack családja nem „normális”, de a valóság hirtelen zúdul rá. Mindannyian vámpírok és alig várják, hogy csatlakozzon hozzájuk. Főleg Peter miatt, akivel úgy tűnik az élet úgy akarja, hogy ők együtt legyenek mindörökre a legerősebb kapoccsal összekötve. Egymás DNS-ei minden egyes alkalommal egymáshoz vonzzák őket. És bár ez hihetetlenül mély és csodálatos érzés Alice-nek valami mégis visszatartja. Emberi szívével teljesen és visszavonhatatlanul beleszeretett Jack-be aki ezennel tiltott gyümölcs lett, hogy a vámpírok biológiai kötődését senki és semmi nem akarhatja szétválasztani vagy megzavarni, ellenkező esetben az erős vámpírösztönöknek hála mind Alice-re mind Jack-re halál várna. És a legrosszabb az egészben, hogy Jack is megőrül érte. A tragédia úgy tűnik elkerülhetetlen…

Először is nem mehetek el amellett a tény mellett, hogy ez mennyire Twilight

• A tény, hogy Alice immunis Jack vonzalmára, ez vonja magára elsőnek a fiú figyelmét
• Kocsiból kipattanva menti meg egy csapat férfitól..
• Ezra pont olyan mind Dr Cullen
• Mae pont olyan mintha az alkonyatos Alice, Rosalee és Esmee ötvözete lenne. Alice mint lelkes barát, aki egyből kebelbarátjának tartja a lányt, Rosalee, mert volt családja hajdanán és a mai napig sajnálja, hogy gyermek nélküli az élete és Esmee, mert ő az anyáskodó ebben a kis családban, aki mindenkit babusgat…
• Hasonló beszélgetés zajlik le Alice és Mae között, mint Bella és Rosalie között, amikor a lánynak azt kell megfontolnia, hogy legyen-e vámpír vagy sem.
• A két szerelem közti őrlődés… mint Bellánál Edward és Jacob között.
• Alice ügyetlen állandóan megvágja vagy megüti magát.
• A lánynak ki kell találnia mi is Jack családja valójában… pont mint Jacob esetében. A fiú annyira reméli, hogy magától rá fog jönni.
• A bemutatás a családnak majdnem olyan lett mint az Alkonyatban
• Persze itt is az egész család odavan a drága és gyors kocsikért
• Jack-nek nagyon kell vigyáznia Alice emberi mivoltára, óvatosan csókolhatja meg, és csakis tele gyomorral, nehogy leteperje és megölje… ha túl intenzív a csók akkor visszakozik stb.

És így tovább más apróságokon át…

Bár az itteni vámpírok nem csillámlanak, alszanak, nem változik a szemük színe ha éhesek, nincsenek szuperképességeik az emberfeletti gyorsaságon, halláson, szagláson és erőn kívül, nem bírják az állati vért, az nem elég nekik ezért vérbankokból veszik a kellő mennyiséget vagy vámpírklubbokba járnak, illetve nem hideg a bőrük és dobog a szívük.

Mindezen hasonlóságok fényében kár lenne tagadni a nyilvánvalót, sőt még valamennyire fel is szeretném rá hívni a figyelmet, hogy azok akik másra számítanak ne csalódjanak, akik meg pont ilyet keresnek, tudják mihez nyúljanak. Ahogy elnéztem a külföldi, Goodreads-es véleményeket, akiknek rossz szájíz maradt a végére, többnyire azért volt, mert nem szólt nekik senki, hogy ennyire de ennyire hasonlít a két könyv…

Bár többségük beismerte, hogy így is nagyon gyorsan elolvasták.

Ha mindezeken túllép az ember és nem fog állandóan abba belekötni, hogy ez is mennyire hasonlít meg az is a Twilight-hoz, akkor egy roppant izgalmas és érdekfeszítő olvasmányt kap az ember. Tele szerelmi/szexuális feszültséggel (csak annyira, mint az Alkonyatban – semmi konkrét) és itt is párszor aggódni kell Alice életéért, a végén már Jack-éért is.

Meg kell, hogy mondjam, hogy mindamellett, hogy engem nem igen zavart a rengeteg párhuzam a két könyv között, a Cullen család és a Townsand család közötti óriási minőségbeli különbség azért zavart… Ezra a nyomába sem ér Dr Cullennek pedig láthatóan ő inspirálta meg az írónőt…

Szóval, nekem eléggé bejött (két ültő helyemben elolvastam), azoknak is nagyon bejöhet, akik Alkonyat rajongók, és nagyon ki vannak éhezve egy PONT OLYAN KÖNYVRE mint a kedvencük. Kíváncsian olvasnám a többi részt is. Tehetséges az írólány, bár semmi egetverő nincs a stílusában. 

Különlegessége azonban a könyvnek, hogy az író saját kiadásban jelentette meg e-könyv formájában az Amazonon. Azóta több sorozatot is írt már, a legutóbbi már egy "rendes" könyvkiadó szárnya alatt született meg.

A rengeteg párhuzam miatt vonódtak le a csillagok. :S

Lisi Harrison: Monster High - Rémparádé

Az Oregon állambeli Salemben (ez nem AZ a Salem, csupán névrokonságról van szó. Az a bizonyos város Massachusetts államban található.) szinte senki sem az, aminek látszik. Itt aztán a film és regénybeli szörnyek sava borsa megtalálható. Mégsem verik nagy dobra, hogy kik is ők valójában. Békés életük titka az, hogy meghúzzák magukat és takarják magukon a normálistól való eltérés minden apró jelét.

A történet két főhőse Frankie és Melody. Mindketten új lakói a városnak. Bár míg Melodyt egy, a családtagjaival és csomagjaikkal megpakolt autó hozta Salembe, addig Frankiet a saját szülei alkották meg egy családi ház laboratóriumában. Frankie Stein, aki egyik leszármazottja FrankenSteinnek. Bőre zöld, árammal pihen és „táplákozik” és varratok tartják össze a végtagjait. Ő mégis a normálisokkal együtt fog majd iskolába járni. Ugyanúgy keresi majd ő is a potenciális barátjelölteket, akárcsak Melody. Bár a két lány nem fog egymás életében fontos szerepet játszani, azért akad köztük egy kapocs. Ezt a kapcsot pedig Jacksonnak hívják, és a jelek szerint teljességgel kiismerhetetlen: egyik nap kergeti a lányokat, és menő szöveget nyomat, a másik nap szemüveget és pasztellkrétát ragad. Melody szerelmes Jacksonba, Dj szerelmes Frankiebe, Frankie szerelmes Brettbe, Brett szerelmes Bekkába, Bekka utálja Cleot, Cleo szereti Deucet, de Cleo lesmárolja Jacksont, mire Melody lesmárolja Deucet. 

Zavaros?

Eleinte kapkodja a fejét az ember, de aztán meg lehet szokni. Itt azonban a sztori nem áll meg a szokásos tini hisztinél, hogy „akkor most szeret vagy nem?”, mert itt kérem az is számít, hogy ki Normi (azaz normális) és ki az aki szörny. Egyik oldal sem keveredhet a másikkal, de legalábbis csak nehéz döntések és csalódások árán. Bár a két lány baráti köre nem tartozik össze, mégis közös leckét fognak kapni az élettől.

A könyv mindkét lány szemszögéből meséli a történetet, egyes szám harmadik személyben.

Ami tetszett a könyvben az az egyéni szemléletmód, és az ötlet hogy egy egész kis "szörnycsapat" él a gyanútlan, normális emberek között. Kedveltem Melody és Jackson karakterét a történetben, komolyan szurkoltam nekik, hogy jöjjenek össze. Tetszik a borító is, az a kis masnis koponya a strasszkövekkel… annyira csajos és tök jópofa. És tetszett az is hogy többször is konkrét zeneszámot nevez meg az író, hogy mit hallgatnak a lányok, vagy mi szól a háttérben. Így jobban bele tudja élni magát az ember. Az a gerendaház, amibe Melodyék költöztek a családjával az egyszerűen fantasztikus. Utánanéztem a neten. Nagyon szépek ezek az épületek!

Ami hidegen hagyott az az író stílusa. Könnyen fogyasztható és különösebb bajom nem is volt vele, de mély nyomokat sem hagyott bennem. Több helyen adódott volna lehetőség egy kis humorra is (amivel egyébként próbálkozott is) de valahogy nem jött ez össze neki.

Ami viszont kifejezetten nem tetszett, az maga Frankie. Utáltam azt a lányt. Ahhoz képest hogy okosnak teremtették kifejezetten nehéz felfogású. Meg ez az egész: régen békében éltek együtt a szörnyek a normálisakkal, de a gonosz Hollywoodi filmek hatására üldözni kezdték őket – dolog nem jött be nekem. Ezt kissé nehezen fogyaszthatónak találtam. Ahogy azt is, hogy Frankie kérdésére hogy miért nem kapott fehér színű bőrt amikor megkreálták az volt a válasz hogy azért mert büszkék arra, amik …. erre pedig alapozóval kenik magukat minden reggel, hogy normálisan nézzenek ki. Ezt nevezem önellentmondásnak! A párok közti „szenvedély” is lehetett volna kicsit mélyebb, többet mondóbb. Nem éreztem köztük olyan erős kapcsot, mint ami indokolt lett volna, ennek az érzékeltetése szerintem nem sikerült olyan jól. A végét pedig kissé sablonosnak éreztem, ami nem lett volna baj, ha mégis akad benne legalább valami kis apróság vagy meglepetés ami megfog. De nem így történt.

Bár hamar elolvastam, mégis kétes érzéseim maradtak a könyvvel kapcsolatban. Most per pillanat nem is gondolom úgy hogy kíváncsi leszek a második részre.

Ajánlott: tiniknek, akik szeretik a Frankensteines, a Drakulás, a Vérfarkasos és a Múmiás filmeket. Ezekből is inkább a klasszikus fekete fehér típusúakat. A szörnyek leírásakor végig a régi filmes képek jártak a fejemben, noha a környezet 100%-osan 21. századi (a rengeteg Rihanna, Lady Gaga, Black Eyed Peas számok és az, hogy mindenkinek iPhoneja van….)

Lehetséges, hogy ezért is nem került hozzám közel ez a könyv, mert én sosem szerettem a Frankenstein történeteket, sem a régi fekete-fehér rémfilmeket.