2012. június 14., csütörtök

Lisi Harrison: Monster High - Rémparádé


Az Oregon állambeli Salemben (ez nem AZ a Salem, csupán névrokonságról van szó. Az a bizonyos város Massachusetts államban található.) szinte senki sem az, aminek látszik. Itt aztán a film és regénybeli szörnyek sava borsa megtalálható. Mégsem verik nagy dobra, hogy kik is ők valójában. Békés életük titka az, hogy meghúzzák magukat és takarják magukon a normálistól való eltérés minden apró jelét.

A történet két főhőse Frankie és Melody. Mindketten új lakói a városnak. Bár míg Melodyt egy, a családtagjaival és csomagjaikkal megpakolt autó hozta Salembe, addig Frankiet a saját szülei alkották meg egy családi ház laboratóriumában. Frankie Stein, aki egyik leszármazottja FrankenSteinnek. Bőre zöld, árammal pihen és „táplákozik” és varratok tartják össze a végtagjait. Ő mégis a normálisokkal együtt fog majd iskolába járni. Ugyanúgy keresi majd ő is a potenciális barátjelölteket, akárcsak Melody. Bár a két lány nem fog egymás életében fontos szerepet játszani, azért akad köztük egy kapocs. Ezt a kapcsot pedig Jacksonnak hívják, és a jelek szerint teljességgel kiismerhetetlen: egyik nap kergeti a lányokat, és menő szöveget nyomat, a másik nap szemüveget és pasztellkrétát ragad. Melody szerelmes Jacksonba, Dj szerelmes Frankiebe, Frankie szerelmes Brettbe, Brett szerelmes Bekkába, Bekka utálja Cleot, Cleo szereti Deucet, de Cleo lesmárolja Jacksont, mire Melody lesmárolja Deucet. 

Zavaros?
Eleinte kapkodja a fejét az ember, de aztán meg lehet szokni. Itt azonban a sztori nem áll meg a szokásos tini hisztinél, hogy „akkor most szeret vagy nem?”, mert itt kérem az is számít, hogy ki Normi (azaz normális) és ki az aki szörny. Egyik oldal sem keveredhet a másikkal, de legalábbis csak nehéz döntések és csalódások árán. Bár a két lány baráti köre nem tartozik össze, mégis közös leckét fognak kapni az élettől.

A könyv mindkét lány szemszögéből meséli a történetet, egyes szám harmadik személyben.

Ami tetszett a könyvben az az egyéni szemléletmód, és az ötlet hogy egy egész kis "szörnycsapat" él a gyanútlan, normális emberek között. Kedveltem Melody és Jackson karakterét a történetben, komolyan szurkoltam nekik, hogy jöjjenek össze. Tetszik a borító is, az a kis masnis koponya a strasszkövekkel… annyira csajos és tök jópofa. És tetszett az is hogy többször is konkrét zeneszámot nevez meg az író, hogy mit hallgatnak a lányok, vagy mi szól a háttérben. Így jobban bele tudja élni magát az ember. Az a gerendaház, amibe Melodyék költöztek a családjával az egyszerűen fantasztikus. Utánanéztem a neten. Nagyon szépek ezek az épületek!

Ami hidegen hagyott az az író stílusa. Könnyen fogyasztható és különösebb bajom nem is volt vele, de mély nyomokat sem hagyott bennem. Több helyen adódott volna lehetőség egy kis humorra is (amivel egyébként próbálkozott is) de valahogy nem jött ez össze neki.

Ami viszont kifejezetten nem tetszett, az maga Frankie. Utáltam azt a lányt. Ahhoz képest hogy okosnak teremtették kifejezetten nehéz felfogású. Meg ez az egész: régen békében éltek együtt a szörnyek a normálisakkal, de a gonosz Hollywoodi filmek hatására üldözni kezdték őket – dolog nem jött be nekem. Ezt kissé nehezen fogyaszthatónak találtam. Ahogy azt is, hogy Frankie kérdésére hogy miért nem kapott fehér színű bőrt amikor megkreálták az volt a válasz hogy azért mert büszkék arra, amik …. erre pedig alapozóval kenik magukat minden reggel, hogy normálisan nézzenek ki. Ezt nevezem önellentmondásnak! A párok közti „szenvedély” is lehetett volna kicsit mélyebb, többet mondóbb. Nem éreztem köztük olyan erős kapcsot, mint ami indokolt lett volna, ennek az érzékeltetése szerintem nem sikerült olyan jól. A végét pedig kissé sablonosnak éreztem, ami nem lett volna baj, ha mégis akad benne legalább valami kis apróság vagy meglepetés ami megfog. De nem így történt.

Bár hamar elolvastam, mégis kétes érzéseim maradtak a könyvvel kapcsolatban. Most per pillanat nem is gondolom úgy hogy kíváncsi leszek a második részre.

Ajánlott: tiniknek, akik szeretik a Frankensteines, a Drakulás, a Vérfarkasos és a Múmiás filmeket. Ezekből is inkább a klasszikus fekete fehér típusúakat. A szörnyek leírásakor végig a régi filmes képek jártak a fejemben, noha a környezet 100%-osan 21. századi (a rengeteg Rihanna, Lady Gaga, Black Eyed Peas számok és az, hogy mindenkinek iPhoneja van….)

Lehetséges, hogy ezért is nem került hozzám közel ez a könyv, mert én sosem szerettem a Frankenstein történeteket, sem a régi fekete-fehér rémfilmeket.



Nincsenek megjegyzések: