Hogy én mennyire szeretem ezt a
könyvet!
Annyira, hogy másodszor is
elolvastam (ez nálam igen ritka – hisz „oly sok a könyv és olyan kevés az idő”).
Amikor az Animus másodszor is kiadta immár egy új, egyszerűengyönyörűségesenkápráztató
borítóval akkor jószerével fel sem merült bennem, hogy ellenálljak azon
késztetésnek, hogy újra elolvassam Bartimaeus nem mindennapi
megnyilvánulásaival tarkított fantasy regényt. A monumentálisan kolosszális
lábjegyzetekről nem is beszélve. És tudjátok mit? Másodszorra is ugyanúgy
izgultam és nevettem.
És bár a korábbi recenziómban már
leírtam miről szól a könyv, de hű leszek magamhoz és ezt is berepetázom:
Nathaniel egy konok 12 éves varázslótanonc,
akinek nem is olyan régen komoly sérelem esett az becsületén. Egy alapos
megszégyenítést követően bosszút forral. Megalázója számára igencsak
kellemetlen meglepetést készít elő. Egyedül
azonban nem tudja véghez vinni ördögi kis tervét, ezért egy dzsinn segítségét
kénytelen igénybe venni. (*A segítség szó
erős túlzás. Mondhatnánk úgyis, hogy láthatatlan béklyókkal való gúzsbakötésnek
köszönhetően idézi szolgálatába minden dzsinnek leghatalmasabbikát – ahogy a
varázslók általában). …… ??Ez meg mi a csuda volt?? Nos, úgy tűnik Bartimaeus úgy döntött
itt is él a szólásszabadságával. :)
Na de menjünk csak tovább szépen
a történettel. Szóval ott tartottam, hogy Nathaniel megidézi Bartimaeust … (*Csak
a miheztartás végett: én vagyok Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az
Ezüsttollú kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem
Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi
Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én
vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem!) … szóval Bartimaeust,
[bla bla bla – bla bla – bla bla bla] akinek nagyon veszélyes, már-már
lehetetlennek tűnő feladatot ad ki parancsba. (*Nem hiába idézett meg engem! Furfangos eszemnek párja nincsen! De a
kölyök tényleg agyalágyult. Egy ilyen tervvel előállni?!) Ó basszus! Ez
hosszú lesz…
Szóóóóóóval! Bartimaeus meg is szerzi, amit kell, nem kis
nehézségek árán magánál is tartja (*Ha a
kezeim közé kaphatnám azoknak a kis szörnyszülötteknek a torkát! Mindenekre
mondom, nem lenne az a ….) Most én beszélek! Elmegy tehát malackához –
akarom mondani – Nathanielhez, ahol egy kisebb párbajocska alakul ki közöttük,
és aminek következtében mind a ketten megszívják szépen. (*Legyen elég annyi, hogy a kis tejfelesszájú nem kicsit lett kormos.)
KUUUUUSS!
[…Adásszünet…]
*Sóhaj* Ott tartottam, hogy: ettől
kezdve egymásra vannak utalva, ami azt eredményezi, hogy minden idők
legfurcsább párosa indul Anglia egyik leggonoszabb mágusa ellen (*Tulajdonképpen mindegyikük a velejéig
romlott.) akinek igencsak nagyratörő tervei vannak (*Melyiknek nincs? Jól van na, csak megjegyeztem).
Elég volt! Innentől rövidre
fogom.
Ha sikerrel járnak, nem csak búcsút
inthetnek végre egymásnak, de pár életet is megmenthetnek. ITT A VÉGE, FUSS EL
VÉLE! (*Hadd jegyezzem meg, hogy ebből a
beszámolóból kimaradt egy kis ez, meg az. Ezen silány kis leírás után, ha még
mindig kedvetek támad elolvasni a könyvet, megértitek majd miről is beszélek.)
Most, hogy sikeresen túl vagyunk
a bevezetőn, hadd térjek rá magára a könyvre.
Nagyon tetszik Stroud stílusa.
Egyértelműen ő Bartimaeus lelke, (*Na,
na! Talán inkább fordítva!) bár saját bevallása szerint ő közel sem olyan
cinikus, mint Bart. Nathaniel most sem lopta be magát a szívembe, még így
sem, hogy egyszer már olvastam a trilógia mindhárom részét, de továbbra is
tetszik az ötlet, hogy a varázslók itt mind önteltek és felsőbbrendűek. Na, nem
az tetszik, hogy ilyenek, hanem az, hogy más perspektívából közelíti meg a
varázslóvilágot. Azt, hogy a démonok a varázslók szolgálatában senyvednek
miközben utóbbiak minden hatalmukat a túlvilágiaktól kapják, kiváló ötletnek
tartom. A démonok, akik agyi kapacitásukhoz mérten próbálnak gazdájuknak
keresztbetenni a rájuk nehezedő parancsok súlya alatt, nagyon tetszenek (persze
akad köztük azért jócskán olyan is, akik igencsak gusztustalanok és
vérszomjasak) és pontosan ezért menő Bart is. És persze nem kérdés, hogy legjobban Bartimaues-szal
szimpatizálok, akinek észbeli adottságai magasan lehetővé teszik, hogy
Nathaniel (bár jelen pillanatban épp az enyém) agyára menjen. (*Ó, ha ez
tetszett akkor látnod kellett volna, legutóbbi prágai gazdámmal miket műveltem.
Még a varázslói átlaghoz mérten sem volt valami észlény. :)
Ne legyintsenek azok, akik Harry
Potteren nőttek fel! Én is a HP rajongók táborát gyarapítom, mégis azt mondom
ennek a sorozatnak ugyanolyan elismerés jár(na). Nincs párhuzam a két történet
között, csupán Anglia és a mágia a közös vonal benne, tehát koppintásnak sem
lehet mondani.
Amit Szamarkandról tudni érdemes
(merthogy nekem rá kellett gugliznom):
Ez a legrégebbi még létező város
a Földön. Történelme során sok fennhatóság alá tartozott (orosz, mongol, görög,
perzsa, stb..) Szamarkand
a szellemi javak terjesztése terén játszotta a legfontosabb szerepet. Utazó
kereskedők közvetítésével itt cserélte ki tudományos ismereteit és filozófiai
gondolatait Nyugat és Kelet. Amikor Kr. u. 751-ben szamarkandi mestereknek
sikerült egy kínai eljárás nyomán papírt előállítaniuk, új iparág született:
kézzel írott szótárakat, enciklopédiákat és orvostudományi műveket exportáltak
a világ minden részére. Ma
már Üzbegisztánhoz tartozik. (Forrás: Wikipedia és nagyutazas.hu)
Egy ideig úgy volt, hogy
megfilmesítik. Sydney Pollack megvette a jogokat, kiválasztották ki lesz a
forgatókönyv író, már a rendező (John Madden, aki a Szerelemes Shakespearet
rendezte) is megvolt és aztán… aztán nem lett belőle semmi. Sydney Pollack
ugyanis elhunyt és azóta senki nem karolta fel újra a projektet. Pedig igazán
sok lehetőség van benne. Mondjuk az is igaz, hogy ha nem megfelelően csinálják
meg akkor oltári nagy bukta lesz. (lsd: Eragon)
(*Egy mágikus lény, aki kimondhatatlan ÖRÖMMEL szolgálja az embert... hánynom kell.)
Addig is vigasztalódjunk egy
képregénnyel, amit Lee Sullivan ötletes rajzai díszítenek.
Merthogy az új trendnek
megfelelően ezt is megrajzolták szépen, ahogy kell.