Karácsonyi visszaszámlálás 1.

A Molyon eltökéltem, hogy a Karácsonyig tartó visszaszámlálást én a kedvenc karácsonyi dalaimmal töltöm :) És ha már úgyis megírom őket a Molyra, miért ne tehetném ki ide a blogomra is! Nem igaz?

Igyekszem majd lehetőleg minden nap kiposztolni valamit, de ahogy a mostani időbeosztásomat ismerem nem biztos, hogy fog sikerülni. :)

A mai karácsonyi kedvencem ...

Josh Groban – Little Drummer Boy

Album címe: Noël

A Little Drummer Boy egy amerikai karácsonyi ének.
Katherine K. Davis nevű hölgy írta 1941-ben egy cseh népdal alapján (bár, hogy pontosan melyik volt az, a mai napig nem tudják beazonosítani), de csak 1955-ben vették fel először Carol of the Drum címmel, ráadásul az a Trapp Family Singers énekelte fel akiknek élete a MUZSIKA HANGJÁT ihlette.
(Bizony, a von Trapp család a valóságban is létezett!)

1958-ban már a ma is ismerhető címmel vette fel újra Harry Simeone Chorale, és ők is tették híressé a dalt. Annyira híres és kedvelt lett, hogy olyan nagynevű énekesek is belevették karácsonyi albumaikba az idők során, mint Marlene Dietrich, Johnny Cash, Bing Crosby, Stevie Wonder, Jimi Hendrix, David Bowie, Westlife, Destiny's Child, Whitney Houston, Boyz II Men és hát ugye Josh Groban :) De legújabban a Glee is.

A dal egy árva kisfiúról szól, aki bánatára semmi mást nem tudott adni a kis Jézusnak születésekor, mint azt hogy dobolt neki a dobján, de azt tiszta szívből adta neki és a Jézuska rámosolygott és tetszett neki.

Forrás: Wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/The_Little_Drummer_Boy)

Mi az ami tetszik ebben a feldolgozásban.
Először is Josh Groban hangja :D
De a másik abszolút kedvencem benne a skót duda. 

Jonathan Stroud: A szamarkandi amulett

Hogy én mennyire szeretem ezt a könyvet!

Annyira, hogy másodszor is elolvastam (ez nálam igen ritka – hisz „oly sok a könyv és olyan kevés az idő”). Amikor az Animus másodszor is kiadta immár egy új, egyszerűengyönyörűségesenkápráztató borítóval akkor jószerével fel sem merült bennem, hogy ellenálljak azon késztetésnek, hogy újra elolvassam Bartimaeus nem mindennapi megnyilvánulásaival tarkított fantasy regényt. A monumentálisan kolosszális lábjegyzetekről nem is beszélve. És tudjátok mit? Másodszorra is ugyanúgy izgultam és nevettem.

És bár a korábbi recenziómban már leírtam miről szól a könyv, de hű leszek magamhoz és ezt is berepetázom:

Nathaniel egy konok 12 éves varázslótanonc, akinek nem is olyan régen komoly sérelem esett az becsületén. Egy alapos megszégyenítést követően bosszút forral. Megalázója számára igencsak kellemetlen meglepetést készít elő.  Egyedül azonban nem tudja véghez vinni ördögi kis tervét, ezért egy dzsinn segítségét kénytelen igénybe venni. (*A segítség szó erős túlzás. Mondhatnánk úgyis, hogy láthatatlan béklyókkal való gúzsbakötésnek köszönhetően idézi szolgálatába minden dzsinnek leghatalmasabbikát – ahogy a varázslók általában). …… ??Ez meg mi a csuda volt?? Nos, úgy tűnik Bartimaeus úgy döntött itt is él a szólásszabadságával. :)

Na de menjünk csak tovább szépen a történettel. Szóval ott tartottam, hogy Nathaniel megidézi Bartimaeust …  (*Csak a miheztartás végett: én vagyok Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem!) … szóval Bartimaeust, [bla bla bla – bla bla – bla bla bla] akinek nagyon veszélyes, már-már lehetetlennek tűnő feladatot ad ki parancsba. (*Nem hiába idézett meg engem! Furfangos eszemnek párja nincsen! De a kölyök tényleg agyalágyult. Egy ilyen tervvel előállni?!) Ó basszus! Ez hosszú lesz…
Szóóóóóóval! Bartimaeus meg is szerzi, amit kell, nem kis nehézségek árán magánál is tartja (*Ha a kezeim közé kaphatnám azoknak a kis szörnyszülötteknek a torkát! Mindenekre mondom, nem lenne az a ….) Most én beszélek! Elmegy tehát malackához – akarom mondani – Nathanielhez, ahol egy kisebb párbajocska alakul ki közöttük, és aminek következtében mind a ketten megszívják szépen. (*Legyen elég annyi, hogy a kis tejfelesszájú nem kicsit lett kormos.)

KUUUUUSS!

[…Adásszünet…]

*Sóhaj* Ott tartottam, hogy: ettől kezdve egymásra vannak utalva, ami azt eredményezi, hogy minden idők legfurcsább párosa indul Anglia egyik leggonoszabb mágusa ellen (*Tulajdonképpen mindegyikük a velejéig romlott.) akinek igencsak nagyratörő tervei vannak (*Melyiknek nincs? Jól van na, csak megjegyeztem).

Elég volt! Innentől rövidre fogom.

Ha sikerrel járnak, nem csak búcsút inthetnek végre egymásnak, de pár életet is megmenthetnek. ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE! (*Hadd jegyezzem meg, hogy ebből a beszámolóból kimaradt egy kis ez, meg az. Ezen silány kis leírás után, ha még mindig kedvetek támad elolvasni a könyvet, megértitek majd miről is beszélek.)

Most, hogy sikeresen túl vagyunk a bevezetőn, hadd térjek rá magára a könyvre.

Nagyon tetszik Stroud stílusa. Egyértelműen ő Bartimaeus lelke, (*Na, na! Talán inkább fordítva!) bár saját bevallása szerint ő közel sem olyan cinikus, mint Bart. Nathaniel most sem lopta be magát a szívembe, még így sem, hogy egyszer már olvastam a trilógia mindhárom részét, de továbbra is tetszik az ötlet, hogy a varázslók itt mind önteltek és felsőbbrendűek. Na, nem az tetszik, hogy ilyenek, hanem az, hogy más perspektívából közelíti meg a varázslóvilágot. Azt, hogy a démonok a varázslók szolgálatában senyvednek miközben utóbbiak minden hatalmukat a túlvilágiaktól kapják, kiváló ötletnek tartom. A démonok, akik agyi kapacitásukhoz mérten próbálnak gazdájuknak keresztbetenni a rájuk nehezedő parancsok súlya alatt, nagyon tetszenek (persze akad köztük azért jócskán olyan is, akik igencsak gusztustalanok és vérszomjasak) és pontosan ezért menő Bart is. És persze nem kérdés, hogy legjobban Bartimaues-szal szimpatizálok, akinek észbeli adottságai magasan lehetővé teszik, hogy Nathaniel (bár jelen pillanatban épp az enyém) agyára menjen. (*Ó, ha ez tetszett akkor látnod kellett volna, legutóbbi prágai gazdámmal miket műveltem. Még a varázslói átlaghoz mérten sem volt valami  észlény. :)

Ne legyintsenek azok, akik Harry Potteren nőttek fel! Én is a HP rajongók táborát gyarapítom, mégis azt mondom ennek a sorozatnak ugyanolyan elismerés jár(na). Nincs párhuzam a két történet között, csupán Anglia és a mágia a közös vonal benne, tehát koppintásnak sem lehet mondani.

Amit Szamarkandról tudni érdemes (merthogy nekem rá kellett gugliznom):

Ez a legrégebbi még létező város a Földön. Történelme során sok fennhatóság alá tartozott (orosz, mongol, görög, perzsa, stb..) Szamarkand a szellemi javak terjesztése terén játszotta a legfontosabb szerepet. Utazó kereskedők közvetítésével itt cserélte ki tudományos ismereteit és filozófiai gondolatait Nyugat és Kelet. Amikor Kr. u. 751-ben szamarkandi mestereknek sikerült egy kínai eljárás nyomán papírt előállítaniuk, új iparág született: kézzel írott szótárakat, enciklopédiákat és orvostudományi műveket exportáltak a világ minden részére. Ma már Üzbegisztánhoz tartozik. (Forrás: Wikipedia és nagyutazas.hu)

Egy ideig úgy volt, hogy megfilmesítik. Sydney Pollack megvette a jogokat, kiválasztották ki lesz a forgatókönyv író, már a rendező (John Madden, aki a Szerelemes Shakespearet rendezte) is megvolt és aztán… aztán nem lett belőle semmi. Sydney Pollack ugyanis elhunyt és azóta senki nem karolta fel újra a projektet. Pedig igazán sok lehetőség van benne. Mondjuk az is igaz, hogy ha nem megfelelően csinálják meg akkor oltári nagy bukta lesz. (lsd: Eragon) (*Egy mágikus lény, aki kimondhatatlan ÖRÖMMEL szolgálja az embert... hánynom kell.)

Addig is vigasztalódjunk egy képregénnyel, amit Lee Sullivan ötletes rajzai díszítenek.

Merthogy az új trendnek megfelelően ezt is megrajzolták szépen, ahogy kell.

Dennis Lehane - Viharsziget

2004 – Agave kiadja magyarul a könyvet. Még nem igazán kelti fel érdeklődésemet.

2010 – Bemutatják a hazai mozik a filmet. Az előzetes hatására már bizony felkapom a fejem, de még ellenállok.

2010 – ugyanebben az évben újra kiadja Agave immáron a filmes borítóval. Kezdem megadni magam, felteszem a könyvet a várólistámra.

2011 tavasza egy hétfő este – egy, eddig számomra ismeretlen stand-upos lelövi a poént a könyv végéről a Showder Klubban… állam leesik, szemem kigúvad. Kedves Tóth Edu! Nem leszel a kedvencem! Mindegy, reménykedem benne, hogy agyam szűri az infót és hamar elfelejtem…. de b* meg, NEM! Jó, jó! Mély levegőt veszek, sokszor egymás után és lenyugszom szépen! Így ni!

Ennek fényében hátrébb is került a várólistámon, mígnem a könyvtárban szembe nem köszönt velem. Megsajnáltam, ne árválkodjon ott egymaga a kirakatpolcon és elhoztam.

Nekikezdtem, de közben erősen szuggeráltam magam: „Nem emlékszel rá mit mondtak! Különben is tévedhetett! Lehet, hogy a filmben más a vége” stb… Más szóval: mindent megpróbáltam. Végül Denis Lehane segített rajtam, mert olyan jól ír a fickó, oly annyira képes titokzatos lenni, hogy a végére már meg is feledkeztem az engem zavaró tényezőről.

A két főszereplő Teddy Daniels és Chuck Aule szövetségi rendőrbírók, akiket azért küldenek a Viharszigeten lévő Ashecliffe elmegyógyintézetbe, hogy kivizsgálják, hogyan, mi módon szökhetett meg az egyik rab a szobájából. Az eltűnt nő nem enyhén skizofrén, téveszméi vannak és amúgy nagyon mesterien tud rejtélyes üzeneteket hátra hagyni. A személyzet látszólag segít a nyomozóknak, de egyre többször van olyan érzése az embernek, hogy sok mindent elhallgatnak. Egy idő után már nem csupán az elhallgatás ténye lesz zavaró, a nyomozóknak egyre sűrűbben kell a hátuk mögé nézniük. Közben kitör az évtized vihara, a kompok nem járnak, a telefon- és rádióösszeköttetés kilehelte a lelkét, az orvosok és az ápolók egyre furcsábban viselkednek, a „C” szektor minduntalan szóba kerül és az eltűnt nő még mindig nincs meg. Három kérdés nem hagyja Teddy-t nyugodni: 1. Ki lehet a titokzatos 67-es beteg? 2. Hol lehet Laeddis? 3. És mégis mi a fenét művelnek az őrökkel körülvett világítótoronyban?

Tehát, ahogy említettem Dennis Lehane olyan jól vezeti a történetet, olyan jól keveri a lapokat, hogy kb. a történet 1/3-tól már nem is gondoltam arra a bizonyos dologra :P  Teddy szimpatikus volt, de a legjobban Chuck figurája tetszett, aki mindig el tudott sütni egy poént, és hamar megtalálta a közös hangot az emberekkel.

Az író állítása szerint még a Titokzatos folyónál is lélekfeszítőbb könyvet akart írni (Azt egyébként csak filmen láttam. És hiába tetszett, hiába volt megdöbbentő a vége, mégis azt mondom, nem fogom elolvasni könyvben, mert annyira felkavart, hogy nem szeretném még egyszer átélni) egy erős gótikus beütéssel. Nos, a lélekfeszítő rész összejött, a gótikából viszont nem sokat éreztem. Persze van benne egy rémisztő tébolyda, és sok benne a talány is, de valahogy mégsem éreztem azt a sötétséget benne, ami a gótika oly sajátossága. Egyedül akkor éreztem a jelenlétét, amikor Teddy bevette a fejfájására a gyógyszert (második alkalommal) ill. amikor a „C” részlegen kóválygott a két főhős.

A vége pedig, hát egyszerűen fantasztikus, minden egyes kirakós darab a helyére kerül. A legeslegvégével nem voltam mondjuk egészen kibékülve, de teljesen megértem, hogy a drámai hatás miatt ennek így kellett végződnie. De akkor is…

A megfilmesítésen persze nem is csodálkozom (még nem láttam, de hamarosan azt is kipipálhatom) de a képregény változaton már igen. Bár az utóbbi időben igen csak trendi lett, hogy egy regényt grafikus úton is eladják a vevőknek, mégis ebben a műfajban meglepő volt számomra. Aztán végülis belegondoltam: mi más érdemelné meg a grafikát ha nem egy ilyen történet, egy ilyen miliőben?! Ahogy a neten belenéztem a szereplők nem is sikerültek rosszul.

Filmelőzetes:

Simone Elkeles: Perfect Chemistry

Hogy mi keltette fel az érdeklődésem a könyv iránt? Az, hogy Amerikában egyszerűen imádják. És amikor ezt mondom nem pusztán a rengeteg pozitív kritikára gondolok, amit vele kapcsolatban írtak, hanem a videós értékelésekben látható csillogó szemekre, amikor róla beszélnek. Nem túlzok, bárki rákereshet a Youtubeon pár ilyen recenzióra. :)

Történetünknek két főszereplőjevan: az egyikük a Fairfield északi – gazdag – negyedében lakó Brittany Ellis, akinek látszólag mindene megvan: rengeteg pénz, szép család, jóképű udvarló és kikövezettút egyetemre. Az iskola fele isteníti a másik fele utálja őt. Kétségkívül ő a legismertebb lány a suliban. Pedig ha ismernék, tudnák hogy az élete és családja közel sem olyan tökéletes, ahogy gondolják róla. A másik főszereplő Alejandro (Alex) Fuentes is közismert, de ő inkább hírhedt mint híres. Fairfielddéli – szegény – negyedében él két öccsével és özvegyen maradt édesanyjával. Mint a család legidősebb férfitagja, neki kell továbbvinnie a családi „vállalkozást”, ezért tagja a Latino Bloods nevű utcai bandának. Rossz híre közismerta suliban: iszik, dorogik, fegyver van nála és már milliószor voltbörtönben. Pedig ha ismernék, tudnák, hogy ő korántsem ennyire erőszakos, és a drogról és ivásról szóló pletykák sem igazak.

A hírnevét azonban egyik szereplő sem bánja, mert így el tudják titkolni valódi énjüket és ezzel sebezhetőségüket. Ennyia közös bennük, és pont.

Brittany és Alex gyűlölik egymást.

Egészen addig a napig kerülik is a másikat, amíg a középiskola utolsó évében kémia tanáruk a szigorú és talpraesett Mrs Peterson nem változtat az ültetési renden, így pedig a két jómadár egymás mellé kerül, a következő egy évre. Állandó a veszekedés és rivalizálás köztük. Míg ők maguk még nem, mások már látni vélik a köztük lévő szikrákat.

Északiak sosem keverednek adéliekkel és fordítva. Ha mégis megtörténik ilyesmi annak kiközösítés az ára. Ezt mindketten jól tudják, ezért maradni is akarnak a saját oldalukon és kitartanak. Egészen addig, amíg Alex elköveti élete egyik legnagyobb hibáját…

Wooooooooow!!!!!

Imádtam! Ez a nő aztán tud írni! Egy nap alatt elolvastam!

Pedig nincsenek benne vérfarkasok,vámpírok sem bukott angyalok (mellesleg: VÉGRE!).

De van benne rengeteg érzelem és rettentő sok érzékiség. Brittany és Alex karaktere annyira de annyira jól és átérezhetőre sikerült, hogy szinte kinyúlnak az olvasó felé: „Nem akarsz megérinteni?” Úgy izzik köztük a levegő, hogy a könyv lapjai majdnem meggyulladnak a kezünkben.

A Hush Hush Patchére azt mondják igazi rosszfiú…. felejtse el mindenki! Alex az igazi, de érző rosszfiú!!!

És nem csak a szerelemről szól, hanem az előítéletekről is: hogy a látszat nem minden és sokszor bizony a függöny mögé is kell nézni. Hogy a pletykák mennyire hamisak tudnak lenni: hogy ha valaki szép és népszerű még nem biztos hogy gonosz, és nagyképű vagy azért mert a másik bandatag még nem csak a fegyverek és a háborúskodás élteti.

Szép és lélekbizsergető élmény volt olvasni. Bármikor kezembe venném újra. Azért is nagyszerű erre a könyvre gondolni, mert olyan régóta szeretném ha újabb kedvenc írót adhatnék a listámhoz és ennek a könyvnek hála ez sikerült :)

Ajánlott tiniknek és felnőtteknek egyaránt, de tényleg annyira érzéki néhol a könyv, hogy azért egy erős 16-os karikát rányomnék a borítóra J Mivel nincsenek benne fantasy lények, csak elsöprő és mindent perzselő szerelem, ezért talán páran kézbe sem akarják venni, de szerintem adjanak neki egy esélyt! Hisz minden van benne ami kell: szép, sikeres és kedves lány és egy latin vérű rosszfiú, akiről szívesen álmodoznak a lányok. Többen említették külföldön a West Side Storyt, hogy az jutott eszükbe, pedig sokkal több a közös benne a Grease című musicallel. (Akönyvben is megemlítik ezt J)

A könyv trilógiának íródott. Ezvolt az első rész, a másodikat a Rules of Attractions címre keresztelték. De az már nem közvetlenül a mi két hősünkről szól, hanem már Alex öccséről –Carlosról, akit a bátyja próbál megvédeni, hogy ne kerüljön hasonló helyzetbe mint ő. A harmadik rész pedig értelemszerűen a legkisebb öcsről és szerelméről szól :) Annak címe Chain Reaction. És a folytatások borítói is egyszerűen mesések!

Amit nagyon sajnálok ennél a könyvnél viszont az a vacak előzetes. Istenkém de borzasztó, és köszönő viszonyban nincs a könyv hangulatával. Förtelmes, gagyi, élvezhetetlen, idióta... a főszereplő úgy néz ki kb. mint Majka, és közel 30 évesen játszik el egy 18 évest... a Brittanyt játszó "színésznő" sem különb, egy buta picsa benyomását kelti, amikor pedig a főhősnő egyáltalán nem ilyen. Röhej. Maga a koncepció ötlete Simone Elkelestől származik (rap videó) ami nem is lett volna gáz, csak éppen a kivitelezés.... mamám. Egyszóval én be nem linkelem ide. Látszik rajta, a "Na dobjunk valamit össze ennek az újabb tiniszarságnak" hozzáállás. A második rész előzetese viszont... na az már üt :) Itt is Elkeles ötletét vették alapul, miszerint az előzetes - mint a filmeknél - egy történetet meséljen el. Ezúttal azonban nem bízta a véletlenre, egy barátját kérte meg, hogy rendezze a minifilmet. Ezúton is köszönet Pete Jonesnak, hogy elvállalta. És ha az Alexet játszó színész ismerős lenne valakinek, ne lepődjön meg. Ő az, aki Katy Perry - Hot 'n' Cold című videójában szerepelt. Szerintem tökéletes választás.

Magyarul idén októberben fog megjelenni. Végleges magyar címe még nincs.

A Fuentes testvérek balról jobbra:  Luis, Carlos és Alex

Ők is olvasták:

Angelika     Kelly      Connie      Pingi       Nancy     Könyvek szerelmese     Colorful_monkey      Loki

Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa

Ó de régóta el vagyok már maradva ezzel a bejegyzéssel! Most már ideje ezt pótolni, a könyvet pedig a könyvtár polcaira visszajuttatni.

Amikor több, hozzám hasonszőrű fantasy rajongó megtudta, hogy az egyik kedvenc könyvem az említett kategóriában az Árnyak útján, lelkendezve ajánlgatták nekem ezt a regényt.

Mert ez is orgyilkosos és ez is politikai összeesküvős és úgy egyáltalán fantasztikus egy könyv. Ennyi nekem bőven elég volt ahhoz, hogy el akarjam olvasni, de nem adta könnyen magát az már szent igaz. 

Mit ne mondjak, igen csak nehéz volt megszerezni a könyvtárból. Valaki mindig gyorsabb volt nálam vagy egyszerűen csak sokáig tartották maguknál. Aztán egy nap, az utazásunk előtti hétvégén megtörtént. Ott állt a polcon az írónak az egyik könyve. De vajon melyik? Ez tényleg az első rész? Mert kérem hiába van a borítóra cikornyásan írva, hogy „A látnok-ciklus első kötete” attól még lehet, hogy ez a ciklus egy második vagy harmadik a ciklusok sorában… A katalógus sem volt nagy segítség, mert Robin Hobbnak még ilyen könyvei voltak:  A látnok (tehát lehet, hogy ez a Látnok-ciklus előzménye?!) A király orgyilkosa első könyv… (és azt mondták nekem, hogy orgyilkolászás van benne, tehát ez is lehetett akár…) Tanácstalanság vett rajtam erőt, mert amilyen a formám néha, ez már ikszenhuszadik rész lesz. De nem, könyvtárosnő lelkesen mondja, hogy igen ez az első. Látom a lelkesedésén, hogy már ő is átesett a tűzkeresztségen, az ő kezében, táskájában, asztalán vagy ágyában is megfordult már a könyv. Még mindig pesszimista vagyok kissé, hogy ez-e az első rész, de a lelkesedése meggyőzött. A Balatonnál időm is volt rá, el is tudtam olvasni… a felét. Merthogy a sok alvás és séta mellett mégsem töltöttem annyi időt az irodalommal (úszás nem volt, mert a víz vagy 15 fok volt brrrr) mint terveztem.

A könyv valóban egy orgyilkosról szól, de most még "csak" a korai éveit ismerhetjük meg.

Fitz, nem emlékszik egyetlen családtagjára sem, bár tudja, hogy volt egy édesanyja és egy nagyapja, akik egészen kiskoráig ellátták őt, arcokat mégsem tud hozzájuk párosítani. Legkorábbi emlékképe ahhoz a naphoz köthető, amikor a királyi udvarhoz került, mint a trónörökös fattya. Nem egy kellemes emlék, de ez az a pillanat, ami rányomja bélyegét minden további napjára az életében. Mivel politikailag igen veszélyes a létezése, ezért mindig résen kell lennie, nem mondhat vagy tehet akármit, nem bízhat meg igazán senkiben. Már egészen fiatal korában is elszenvedi a fattyúlét minden hátrányát, de akkor lesz igazán nehéz a számára az egész, amikor „előléptetik” a király jövőbeni bizalmas emberévé, más néven: bérgyilkosnak kell tanulnia, aki majd kizárólag a király (aki tulajdonképpen tulajdon nagyapja) parancsának engedelmeskedik. Két ember akad csupán, akikben teljesen megbízik: az egyikük Burrick, aki a kezdetektől oltalmazón terelgette őt az udvarban, a másikuk pedig Árny, aki a gyilkolászás/csonkítás/kínvallatás mesterségére tanítja őt. És ahogyan a dagály sincsen apály nélkül úgy jók sincsenek rosszak nélkül. A két említett jó ember totális ellenpólusai: Pompa (a király kisebbik fia, tehát Fitz nagybátyja) és Fitzet a Mesterségre okító Galenus. Utóbbi férfi miatt Fitz kétszeresen is bajban van:

1. a fiúban két vérvonal is keveredik: egyszer a Mesterségre való hajlammal született amivel többek közt telepátiát és akaratátvitelt tud alkalmazni, másszor pedig az ősi állatias ösztön is munkál benne, aminek hála kommunikálni tud az állatokkal. Előbbi dicséretre méltó és igen szorgalmazzák, utóbbit viszont titkolnia kell, különben megölik és Galenus nagyon elszántan bünteti szerencsétleneket.
2. Galenus megijed a fiúban rejlő erőtől (amit egyébként Fitz nem mer használni) és ezért ki akarja csinálni szerencsétlent.

Miután már egész jól belakta magát az udvarban megjelennek az eddig látott legfélelmetesebb ellenségek a hat hercegség határainál…. a Vörös Martalócok! Nem ismernek kegyelmet, nem ismernek szánalmat és nem ismernek lehetetlent sem. Amikor először ejtenek foglyokat és pénzt kérnek azért, hogy megöljék őket (vagy életben hagyják őket és szabadon távozhatnak) mindenki jót nevet ezen… de amint a visszaengedett emberek megérkeznek már senki sem nevet, és elhatározzák legközelebb fizetnek.

Sokan említették kritikájukban, hogy mennyire elevenek a szereplők és mennyire kézzelfoghatóak. És ezzel teljesen egyet is értek. Bármelyik szereplővel is találkoztam az olvasás során olyan erővel mutatkozott be, hogy szinte vissza is köszöntem neki.

Sokan említették azt is, hogy Fitz mennyire szerethető főszereplő. Ezzel azonban már nem értek egyet. Számomra Fitz teljesen semleges volt, se nem szerettem, se nem utáltam. Persze kötelező jelleggel drukkoltam neki a rázósabb részeknél, mégsem mondanám azt, hogy tövig rágtam volna a körmöm félve, hogy mi fog vele történni. Burrick és Igazság már más tészta. Ők ketten lettek a legkedvesebbek számomra. Burrick a jószívű és nemes lelkű nagy ember, aki (bár kissé egyszerű ember) a maga módján mindig a legjobbat akarja Fitznek. Igazságot pedig azért kedveltem meg, mert ő az aki - bár nem a fiú legnagyobb rajongója - mindig talál rá módot, hogy esetleges találkozásaikkor tegyen egy kedves gesztust a fiú felé, de szerettem azért is, mert kimondja az igazat, amit senki más nem mer.

A végső meglepetést az írónő kiléte okozta nekem. Ugyanis én sokáig úgy gondoltam, hogy ő férfi. Nem pusztán az írói neve alapján (Robin Hood után szabadon gondoltam őt fiúnak) hanem azért is mert ez kemény fantasy, egy kemény világgal és fiú főszereplővel. És bár tudom, hogy egyik sem zárja ki azt, hogy az író nőnemű legyen, mégis valamiért ez a gondolat telepedett meg bennem. J De kellemesen csalódtam, azt kell mondjam.

Összefoglalva:

Bár élveztem az olvasást és tényleg tökéletesen felépített világban játszódik, mégsem veszi át nálam a vezető szerepet. Túl sokszor lapoztam a végére megnézni hány oldal is van még hátra... A kedvenceknek kijáró pozíció továbbra is az Árnyak útjánt illeti meg. A második rész azért érdekel, de egyelőre nem kutatom fel, (amit egyébként hallomások alapján elég nehéz lesz amúgy is, hisz ki sem adták az összes részt magyarul...).

 

Újabb Inge Löök "Öreg hölgyek" képeslapok a forgalomban

Korábban már írtam ezekről a bájos, idős hölgyekről, akik maradéktalanul élvezik az életet. 

Sajnos nincs sok a birtokomban, de mindig reménykedem benne, hogy a postás egyszer csak egy ilyet szépséget dob be hozzánk. A Postcrossingon bármi előfordulhat!

Ott találtam ezeket a frissebb gyöngyszemeket is (a galériában). 

Remélem sosem unja meg az illusztrátor a néniket és rajzol még pár kalandot nekik! :))

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni

„Az igaz barát nem iszik a barátjából

Sookie Stackhouse pincérnő a louisianai Bon Tempsben. Csinos, de csendes lány, aki nem jár el szórakozni. Oka van rá. Sookie ugyanis olvas mások gondolataiban. Bill magas, sötét hajú, jóképű srác – és a lány egy árva szót sem hall a gondolataiból. Tehát pontosan az a fajta pasi, akire egész életében várt...

Azonban Bill szörnyű titkot rejteget; ő ugyanis vámpír. Váratlanul Sookie egyik kolléganőjét megölik, nem is akárhogyan – miközben megátalkodott vámpírok csoportja veszi üldözőbe Billt. Az idegeneknek tervei vannak Sookie-val, a kérdés csupán az, ki tudja jobban és gyorsabban kihasználni emberfeletti képességeit.”

Az első alkalommal, amikor az eredeti címmel (Dead Until Dark) és borítóval találkoztam a neten még nem tudtam hogy tv-sorozat lesz belőle, ezért jóhiszeműen azt gondoltam, hogy kissé gyerekes stílusban tárhatja elénk a vámpírok világát. Aztán úgy egy évre rá megláttam a sorozat plakátot és rá kellett jönnöm, hogy itt valamit nagyon benéztem. A szexi vámpírszáj, amint nyalogatja a vért tulajdon ajkáról már kétséget kizáróan megmutatja a stílust amiben született. Jól van gondoltam legyen! Hamarosan úgyis bemutatják a magyar tévében is, megvárjuk milyen a sorozat. Megvártam. Megnéztem. Az első részt. A többi nem érdekelt és már a könyv sem vonzott annyira.

Az eredeti borító

Egyszerűen nem gondoltam úgy, hogy engem ez a történet érdekelni tudna. Nos, miután eltelt pár hónap azért megint csak kikacsingattam a könyv felé, és gondoltam egye meg a fene! Elolvasom!

Nos azt kell, hogy mondjam hiába ugyanaz a könyv mint a sorozat (igaz, hogy csak a könyv elejét tudom összeegyeztetni, mert csak azt láttam) nekem a könyv mégis jobban bejött. Egyszerűen jobban lekötött. Lehet, ezek után megnézem már a tévében is.

Döcögve barátkoztam az írónő stílusával az elején, de a harmadik fejezet tájékán már egész jól összeszoktunk. Nem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy mi volt szokatlan benne, talán az hogy olyan sok könyv után újra egyes szám első személyben íródott könyvet olvastam.

Azt meg kell viszont vallanom, hogy nem számítottam rá, hogy ennyi szex lesz benne. Nem mondanám soknak és túl részlet gazdagnak sem, egyszerűen csak meglepődtem :P Az egyszer biztos, hogy Sookie és az ő vámpírja nagyon jól tudják érezni magukat.

A karakterek ábrázolása jól sikerült, bár meg kell vallanom nekem sem Sookie sem Bill nem lett közeli a szívemhez. Ráadásul folyton a sorozatbeli színészek jártak a fejemben és én egyik színészért sem vagyok oda különösebben. Lehet ez is közrejátszott. Nem voltam irányukban ellenérzéssel, egyszerűen csak semlegesek maradtak számomra. Az egyetlen, akire azt tudnám mondani, hogy megragadta a figyelmem az Eric. Na igen, a (valószínűleg félreértett) rossz fiú J

És egy kis rejtély is van benne: valaki halomra öldösi az embereket. Konkrétan azokat a nőket, akik nagyon közeli kapcsolatba kerülnek a vámpírokkal. A gyilkos kilétét pedig hiába találgattam, nem találtam el. A végén ez tényleg nagy meglepetés volt és még egy kis izgalom is került bele.

Mindent egybevetve jöhet a következő rész! 

Éhezők viadala film bemutató (amerikai) 2012 márcisu 23!

Elindult az Éhezők viadalának honlapja!

Még nem sok minden található ott, csak egy dátum, egy visszaszámláló és egy mozgókép.

De kezdetnek kifejezetten jó!

Az első könyvélményeim - kezdetektől napjainkig

Végül engem is utolért a sors. Beadtam a derekam és én is részt veszek egy Moly-hu-s eseményen! Beszállok hát én is az olvasás hete kezdeményezésbe, miszerint 7 héten keresztül heti egy blogbejegyzésnek kell születnie adott témakörben. 

Bővebben itt, a esemény kitalálójának és egyben lebonyolítójának, Andiamonak a blogján lehet olvasni róla. 

 I. hét (júl. 4-10.)

Az első konkrét könyv, amire tisztán emlékszem, hogy olvastam is és fel is olvasták nekem az a Baba első lexikonja I-II volt. A mai napig megbecsült helyen állnak a könyvespolcomon, annak ellenére, hogy gerinceik a rengeteg lapozgatás és hurcolászás miatt szinte teljesen megadták magukat. Ahogy így most is annyi év után felnyitom őket eszembe jut édesanyám, ahogy együtt lapozgattuk a könyveket az ágyában. Én olyankor odabújtam hozzá ő pedig felolvasott nekem. Amíg nem tudtam olvasni addig napközben csak a képeket nézegettem, de este képes voltam újra végighallgatni, hogy mi is történt Zsófival és Petivel a könyvben. Később, amikor már magam is ismertem a betűket, magamtól is elolvastam a könyveket, de az élmény már nem volt ugyanaz. A könyv anyuval és a hangjával volt teljes. Világosan emlékszem az érzésre, amikor már mindenki elvárta tőlem, hogy az olvasási tudás birtokában már én magam olvassam a könyveket. Nekem ez akkor nagy fájdalom volt, mert továbbra is azt szerettem volna, hogy anyu olvasson nekem és ne nekem kelljen gyakorlás címszó alatt olvasnom otthon a könyveket. Azt hiszem akkor elment kicsit a kedvem az olvasástól, mert csak azt láttam benne, hogy az egy olyan dolog, amit számon kérnek rajtam az iskolában.

Később szerettem meg olvasni igazán, amikor már nem kellett az egész osztály előtt hangosan bizonygatni, hogy mennyit is fejlődtünk eme művészetben. Jól teljesítettem, nem ez volt a gond. A gond az volt, hogy nem láttam benne semmi örömöt, semmi olyat amit élveztem volna, még mindig úgy gondoltam anyu hangjával az igaziak az olvasmányok. Aztán kaptunk már kötelező olvasmányokat is. Eleinte nagyon kedveltem őket, Lassie hazatér, A két Lotti, Két évi vakáció…. aztán jöttek a felsőbb osztályok (hetediktől) a maguk kötelezőivel és jött velük a kétoldali-olvasás-undoritisz is. A mai napig kiráz a hideg a Légy jó mindhaláligtól és a Jókai regényektől. És akkor még nem is kellett sok könyvet elolvasni. Mikor kézhez vettem a középiskolai első osztályos (manapság már 9. osztálynak hívják) kötelező olvasmány listát szinte szó szerint a szívemhez kaptam. Ilyen hosszú listát még az életben nem láttam. Mikor nagy nehezen nekikezdtem az Odüsszeianak nagyon lassan haladtam vele. Aztán ahogy beindultak az események én is egyre szívesebben haladtam előre. Még a buszról is elfelejtettem iskolába menet leszállni, annyira lekötött. Kétévnyi betűkerülés után újra ráéreztem az ízére és megint élvezni kezdtem a betűk nyújtotta lehetőségeket. Egyre gyakrabban látogattam az iskola- és a Szabó Ervin könyvtárakat, hogy újabb és újabb könyveket vegyek ki.

A következő mérföldkő az angol nyelvű könyvek olvasása volt. Miután jól kibosszankodtam magam, hogy a jónak tűnő könyvek nem jelennek meg magyarul, nagy nehezen nekikezdtem az eredeti kiadásoknak. Első angol nyelvű könyvemet nem vettem meg csak úgy... hosszú-hosszú percekig forgattam, lapozgattam a könyvesbolt polcai között. Nehéz döntés volt, mert egyrészt nem volt olcsó, másrészt pedig mi van ha mégsem fog menni a dolog? Végül csak beadtam a derekam. Ez a könyv pedig nem más, mint a Twilight volt. Mindez akkor történt, amikor még szó sem volt megfilmesítésről, és itthon még senki sem tudta ki az a Stephenie Meyer. És bár nagyon jó lett volna ha más is ismerte volna rajtam kívül a környezetemben, azért jó kis békés idők voltak. Senki sem volt extázisban és nem sikoltoztak a moziban ha meztelen felsőtestet láttak.... De ez egy másik történet.

Az első pár könyvet intenzív szótárazással tudtam ugyan elolvasni, de hamar belelendültem. Ma már eljutottam oda, hogy nem esik nehezemre egy-egy angol nyelvű regény elolvasása. Ennek eredménye, hogy a világra nyíló kapu szélesebbre tárult. :)

Azóta is kitart az olvasási szeretetem. Nincsenek megingások, csak néha egy kis elfásulás vagy kifáradás.

Most pedig, hogy az olvasás lett a hivatásom már elmondhatom magamról, hogy a hobbim egyben a munkám is. És ezért roppantul szerencsésnek érzem magam!

Alex Flinn: Beastly - A szörnyszívű

Oly sokan emlegették már fel e könyv kapcsán, hogy mennyire szeretik a Szépség és a szörnyeteg című mesét. És bizony én sem vagyok kivétel.

Emlékszem rá, hogy általános iskolába jártam amikor a mozik bemutatták. Annyira de annyira megszerettem, hogy édesanyám amint lehetett megvette nekem VHS-en. Ami a dolog pikantériája, hogy a boltban vásárolt kazettáról kiderült később, hogy másolat. A borító színes (jó minőségű) fénymásolat volt, ott bukott le a dolog, hogy a VHS kazetták kis törlésgátló műanyag pöcke ki volt feszítve belőle. Tisztán látszott a törés nyoma. Gyári filmeken pedig ennek nyoma sincs. Nagyon meglepő volt, mégsem bántam, mert az enyém lehetett. Kb 15 évvel később, kiadták DVD-n is. Nem volt kérdés, hogy úgy is megveszem. Immár valóban eredeti minőségben. J

A Disney hercegnők közül nekem mindig is Belle és Ariel voltak a kedvenceim. Belle azért mert okos volt és kedves, és még a szörnyet is kioktatta, ha kellett. Na meg persze sok könyvet olvasott J  Ariel pedig a szerelme és a bátorsága miatt tetszett nekem, és majdnem olyan makacs volt, mint én.

Ezek után nem volt kérdés, hogy elolvasom-e Alex Flinn könyvét, magától értetődő volt számomra, hogy ez a mese a mi világunkban is képes varázslatot nyújtani, de nagyon kíváncsi voltam rá, hogy az írónő hogyan is oldotta mindezt meg.

A válaszom az, hogy jól. Nem tökéletesen jól, de azért szépen megállja a helyét.

A Disney féle verzióhoz képest annyi a történetbeli különbség, hogy itt a főszereplők középiskolások, Bellet itt Lindynek hívják és az egész napjainkban játszódik.

Egyébiránt…

A rózsa – kipipálva

Szőrös szörny – kipipálva

Megleckéztető boszorkány – kipipálva

Sokat olvasó főhősnő – kipipálva

Elvarázsolt bútorok – szomorú, de ha valakinek ez nagy kedvence volt, akkor ki kell ábrándítanom. Itt egyetlen kiskanál vagy tollseprű sem pördül táncra.

Előzőből kiindulva… Tikk Takk úr – kiikszelve

Gaston – kiikszelve

Varázstükör - kipipálva

Mindent megváltó csók - …. Hah! Beugratós volt! Tessék elolvasni!

Ami nem tetszett a könyvben az a szörny szőrének megléte volt. Bár a filmből még csak az előzetest láttam, sokkal jobban megragadott a kopasz fej és az eltorzult bőr, mint büntetési forma. Valahogy jobban passzol szerintem a mai időkhöz, amikor a híresek és gazdagok körében a bőr szépsége (vagy annak látszata lásd – Photoshop) elengedhetetlen dolog. És szintén csak előzetesben láttam még Vanessa Hudgens játékát, de azt kell mondanom az a pár röpke pillanat sem nyerte el tetszésemet. Egyáltalán nem.  Tudom továbbá, hogy sokaknak nem tetszett az elején, közepén és végén lévő chatelés a többi varázslénnyel. Először én is értetlenül pislogtam, de hamar megszoktam, aztán pedig megláttam a keserédes kis humort is benne. 

Zavart benne egy kicsit, hogy a történet nem okoz túl sok meglepetést. Ez mondjuk érthető is. Nem lehet úgy nekiülni ennek a könyvnek, hogy nagy csattanót vagy világmegváltó gondolatokat várjunk el tőle, azért egy kis meglepetés vagy csavar nagyon tetszett volna benne. Az írónő stílusa tetszett, de meseátírás területén számomra még mindig Shannon Hale viszi az aranypálmát. 

Ami kifejezetten tetszett viszont az Will és Magda karaktere, akik együtt élnek a fiúval a bazi nagy luxus kéróban. (Igen, biztos, hogy egyetlen lakberendezési tárgy sem dumál vissza). A vége pedig nagyon szép lett. Csakúgy, mint a rajzfilmben.

Szépség és a szörnyeteg rajongónak egyszerűen kötelező!

Ősszel jön az írónő egy másik könyve is magyarul: Kiss in Time.

A film csak DVD-n fog megjelenni itthon, moziban nem adják. 

Már nagyon várom mindkettőt. A filmet is és a következő Alex Flinn könyvet is.

Lauren Kate: Fallen - Kitaszítva

Próbaolvasója voltam a könyvnek még 2009 decemberében. Az alábbi kritika (némi kiegészítéssel itt-ott) akkor született. 

Először is – mielőtt bármilyen véleményt megfogalmaznék – egy érdekes és tanulságos infóval kezdeném: bármily hihetetlenül hangzik is, ez a könyv már messze a megjelenése előtt borzolta a fiatal amerikai lányok/nők idegeit és alig várták, hogy végre a kasszához állhassanak vele. Egy internetes újságban (http://feybound.com/2009/06/15/random-house-signs-up-kate-lauren/) megjelent cikk keltett ekkora hűhót, miszerint a Twilight amerikai kiadója újabb vadparipát készül betörni az ifjúsági paranormális piacon, ebben pedig egy fiatal reménység lesz a segítségükre, aki a Lauren Kate névre hallgat. A vámpírok fekete csődöre lefutotta már azt a jó pár kört, amit lehetett, ideje hogy megpihenjen.

Egy rövid guglizás után máris egyértelművé vált, hogy ez a nő szinte a semmiből került elő, tehát vagy nagyon jónak kell lennie, hogy egyből így felkarolták, vagy nagyon jó embereket ismer. Több helyen még azt sem tudták biztosan hogy Lauren Kate vagy Kate Lauren a becsületes neve. A hype már érezhető volt ekkor is, többen cikkezni kezdtek a könyvről és találgatták vajon mennyire lehet jó. És jó-e egyáltalán. Azon szerencsések, akik feliratkoztak a könyv honlapján meghirdetett könyvosztásra  (http://www.randomhouse.com/teens/fallen/home.html) és kisorsolásra kerültek már jóval a megjelenés előtt kézbe vehették a saját előzetesen kinyomott olvasói próba könyvüket. Ezután pedig megkezdődtek az egymásnak igencsak ellentmondó recenziók megjelenései. Az Amazonon indulásnak 26 értékelést kapott, melynek átlaga 3,11 lett. Elolvasva a zúgolódásokat és a dicshimnuszokat nem értettem a dolgot, nyilvánvalóvá vált, hogy ezek olvasásával adok a sz@r-nak egy nagy adag maflást. Aztán eljött a nap amikor jómagam is rátehettem pici kacsómat a könyvre onnantól pedig Jippiájé felkiáltással olvasni kezdtem.

Most akkor jöjjön a ….. nem, még nem a véleményem, hanem egy kis szinopszis :)

Szóval a történet az alábbi: Lucinda – Luce – Price épphogy átlépi a Sword and Cross nevelőintézet kapuját máris minden idegszálával hazavágyik. Mindezt pedig azért kell elviselnie, mert megmagyarázhatatlan, halálos kimenetelű baleset történt a fiúval akivel az egyik estét töltötte, és senki sem hiszi el neki, hogy nem emlékszik mi is történt valójában. Az első napja érdekesen alakul: meglát egy fantasztikusan vonzó fiatal srácot, új barátot szerez, aztán meglát egy másik fantasztikusan vonzó srácot, aztán beintenek neki, aztán egy dögunalmas tanítási napja lesz, aztán belékötnek, aztán megint barátkozik végül pedig büntetést kap. A két vonzó fiú közül az egyik (Cam) igen erősen nyomul Lucenál és hamar magába akarja bolondítani a lányt, míg a másik (Daniel) kerüli őt, mint gyalogos a Toi Toi WC-t hőség idején, és alkalmasint még be is szólogat neki.  Persze unalmas lenne a könyv, ha a lány a kellemes viselkedésű fiúhoz vonzódna, így aztán legyen elég most annyi, hogy kapunk izgatottságot bőven. Luce elmerül saját érzéseiben és egyre többet gondol egy bizonyos valakire. Aztán felgyorsulnak kissé az események: egyszer csak lerepül egy angyal feje, majdnem megölik Luce-t, tüzes hangulat kerekedik a könyvtárban majd meghal egy fiú, kivel Luce volt kettesben. A körülmények több mint gyanúsak, Luce gondolatban újra átéli azt a bizonyos éjszakát, erre pedig ő szinte magába roskad. Van jó hír is: úgy tűnik Daniel kezd kissé megnyílni a lány felé, ezt pedig Luce egyszerűen nem hagyhatja csak úgy veszni. Ebből kifolyólag rájön, hogy senki sem az aminek látszik, a Sword and Crossban mindenki álarcot visel és ha Luce nem néz be időben a maszkok mögé akkor könnyen az életét játszhatja el az e- és túlvilági pókerasztalon. 

A véleményem pedig az, hogy ..... ez a könyv nem annyira könnyen értékelhető, mint azt gondolnánk. Elég összetett, alaposan végiggondolt történet, ami – legjobb tudomásom szerint legalább négy kötetes lesz, minek folytán dobja magát, hogy az első rész végén kissé csalódottak leszünk. És ez így is van, de erre még visszatérek. 

A kezdet igen érdekes és nem lapos, gördülékenyen követik egymást az események. Onnantól kezdve, hogy annak a bizonyos angyalnak a feje lerepül kissé lelassul a dolog, és inkább lesz belőle „egyszerű” áradozós tini könyv mint paranormális romantika. Ez kb 70-80 oldalt vesz igénybe. Aztán a tüzes hangulat valóban feldobja kissé az olvasót és onnantól lendületesen megy az olvasói turnébusz a maga útján. Néhány kérdésre választ kapunk néhányra meg nem, de ami a legelképesztőbb BASSZUS az az, hogy újabb kérdések merülnek fel. Oly módon működik mindez, mint a mesebeli sárkány esetében, akinek fejét ha levágják kettő nő helyébe. Figyeli az ember a fogyó oldalak számát, és reménykedik, hogy Naaaa, legalább egy kis titkot áruljon már el ez a Lauren Kate vagy Kate Lauren és akkor már jók leszünk. A hölgy tulajdonképpen beint nekünk és röhögve leír még egy epilógust is, ami aztán ledöbbenti az olvasót, aki aztán felteszi a nagy kérdést: „Most akkor mi a bánatos fene van????” Hogy kellemetlenül érzem-e magam a miatt miután letettem a könyvet? Nem, sőt! Mivel szeretem a rejtélyeket (főleg ha jó köntösbe van csomagolva) ezért kíváncsian várom a második részt és igazán remélem, hogy abban már nagyobb hányadban lesznek a válaszok, mint a kérdések.

Lauren Kate stílusa nem rossz, sőt jónak mondható, és azt a kb. 80 oldalt leszámítva végigizgultam a könyvet. Amíg a munkában szorgoskodtam gyakran néztem a táskámra vágyakozó tekintettel, hogy bárcsak beleolvashatnék legalább csak egy kicsikét.

Tettem mindezt úgy, hogy a főszereplő lány Luce nem igazán nőtt a szívemhez. Kedves és okos, és jó szándékú, de túl könnyen adja meg magát az érzéseknek és csinál olykor magából tök hülyét. Daniel és Cam sokkal szimpatikusabb számomra a két fiú igen erős egyéniség lett, míg a lányoknál Arriane vezeti a bagázst. Penn is kedves de valahogy ő sem lett a szívem csücske.

Mindent egybevetve a sötét és komor hely, a fekete egyenruha, a misztérium és a rengeteg kérdés (például a ki kivel van) igencsak kellemessé teszik ezt a könyvet, bár én talán máshogy fejeztem volna be.

Ajánlom mindazoknak, akiknek bejött a Twilight bár igen erősen kiemelve jegyezném meg, hogy ez a történet sokkal sötétebb/gótikusabb az Alkonyatnál! Ajánlom a rejtélyeket és a szerelmet kedvelőknek is (bár itt helyenként kissé már idegesítő lehet). Nem ajánlom azoknak, akik utálják a nyitva maradt kérdéseket, mert itt egész labirintus fogadja majd! Egyébiránt nem vagyok naiv. Teljesen biztos vagyok benne, hogy itthon is vegyes érzelmek fogadják majd a könyvet. 

És igen! A borító isteni!

Jöhet a második rész, vagyis a Torment. 

Részlet a könyvből: http://konyvmolykepzo.chr.hu/wg3/files/download/10/fallen.pdf